Borús idők

Megint egy olyan nap, amit valahogy nagyon  nehéz volt átvészelnem... Jól indult... Könnyű meló, aztán go home... Elkezdtem sorozatot nézni, beraktam egy mosást a mosógépbe, aztán pedig folytattam a filmezést... Elálmosodtam, és elaludtam... Álmodtam... Álmodtam valakivel akivel már régen nem, akivel már ha lehet nem is szeretnék álmodni, minden egyes alkalommal felkavar, ha vele álmodok...Az a bizonyos személy akiről nyavalygok lassan egy éve, akivel megéltem egykoron szép napokat és azóta akarata nélkül romba döntötte a kis szegényes világomat... Felébredtem, és nem tudtam milyen érzés kavarog bennem: talán egy ismételten fellángoló szerelmi hullám, vagy düh, vagy szomorúság, vagy a tudat hogy nincs remény? Nem tudom, túl sok minden egyszerre... Ezután felkeltem és elkezdtem kaját főzni, ahogy megígértem... De továbbra sem tudtam, hogy mit jelentsenek a gondolataim... Eltelt egy kis idő és folytattam a sorozatnézést, közben pedig elkezdtem írni, próbáltam folytatni a történetet amit elkezdtem még mikor érettségire készültem, de végül miután elolvastam, és jókat kuncoráztam saját magamon, hogy mennyi hülyeséget össze tudok hordani, valahogy nem sikerült kreatívat alkotnom. Egyfolytában csak az álmom járt az eszembe, így fogtam magam és elkezdtem kiírni magamból, hátha az segít, gondoltam. De nem bizonyult a megfelelő megoldásnak... Órák teltek el és én továbbra is csak a sorozatot lestem, próbálkozva elterelni a gondolataimat, néhol még szerencsével is jártam, de nem voltak tartósak azok a pillanatok sem... - nem mintha eleve a pillanatok tartósak lennének, hiszen azok csak egy pillanatig tartanak, de kérlek ettől tekintsetek el - Majd hirtelen ötlettől vezérelve csatlakoztam az egyik ismerősömhöz, hogy elmegyek vele a gym-be, úgyis van néhány elintézni valóm még ott... Viszont hazafelé már egyedül jöttem és eltévedtem... Eltévedtem, szakadó esőben, vászoncipőben... Elhagyatottnak éreztem magam, féltem és kiakadtam, őszintén bevallom nektek, hogy zárlatos lett út közben egy biztosíték az agyamban, sírtam, dühös voltam mindenre, de legfőképpen magamra... És végig az a bizonyos álom járt a fejembe és Ő... Majd sikerült nagy nehezen megtalálnom a hazavezető utat... Tetőtől talpig átáztam amellett, hogy egyébként is meg vagyok fázva... De a végén rá kellett jönnöm, hogy legfőképpen a szerencsétlenségemen kaptam föl a vizet, amit persze már megszokhattam volna önmagamtól. Ráadásul ez idő alatt ráeszméltem arra is, hogy mennyire magányos is vagyok. Vannak emberek, akik jól elvannak egyedül, egy társ nélkül, sőt egy ideig nekem is ment, volt egy idő amikor én is azt éreztem, hogy nekem most nem kell senki, mert ideje megtalálnom a magam útját... De már tudom merre tartok, leszámítva azt az ici-pici dolgot, hogy van egy apró fonál a múltamban, amit még nem voltam képes elvágni. Néha azt hiszem már sikerült, de mikor vele álmodom ismét olyan erősnek tűnik az a vékony szál... Ideje elfelejtenem Őt, akarom, esküszöm... Egy ideje már tudom azt is, hogy egy régi énjét kívánom még mindig ennyire, és ezt ne külsőre értsük, hanem belső tulajdonságokra... Nem akarom többé azt gondolni, hogy van rá esély, hogy ismét lesz olyan, hogy MI, ketten. Mert tudom, hogy az már nem lenne ugyanaz, mint ami a fejemben létezik... Ez oka annak, hogy Ő volt az egyetlen személy, akivel szemben megszegtem az ígéretem az otthon tartózkodásom alatt, mivel rajta kívül mindenkivel találkoztam akinek megígértem... Csúnya dolog, ezt is tudom... De ha jelent bármit is, van rá jó kifogásom is :$ Inkább úgy mondanám, hogy ésszerű érvem is... Most jön az a kérdés, hogy ha ennyire "szeretem", mint ahogy eddig is mondtam, akkor hogy fordulhat elő, hogy Őt helyeztem a második helyre? Erre a válaszom az előzőekben szerepel, hogy Ő már nem az, akire én valójában vágyom, mert megváltozott, de nem úgy ahogy én szerettem volna anno. Persze valamennyire érthető az Ő oldala is, elég sok minden történt vele, aminek következtében elmozdult egy másik irányba, sőt azt hiszem egy részében én is közrejátszottam, az őszinteségi rohamommal... De akárhogy is  nézzük, Ő egy elképesztően gyönyörű, okos, intelligens lány, akihez még mindig húz a szívem, és ha engedné, hogy bepillantsak az Ő kis sötét birodalmába, hogy igazán azt mondhassam, hogy ismerem, akkor bármikor újra összejönnék vele... De ez csak egy nagy MI LENNE HA... Mert mindenki tudja, hogy neki nincs rám szüksége és hogy ez a változás lehetetlen. Ő az én elsőm, mint ahogy én is valakinek... Ebből fakadóan tudom milyen érzés az érme két oldalán állni... Mégis amint egy másodpercre elvesztem az irányítást az érzéseim felett, az összes tudom megszűnik létezni és nem marad más, csak egy emlék a múltról, és egy képzet a jövőről...
És akkor hol van itt a jelen?
Nos épp ezt az utat próbálom megtalálni... Az utat haza, az életbe, a szívemhez, a józan gondolkodáshoz... Mert a jelen az egyetlen ami valójában is számít, mert sosem tudhatod, hogy a jövőd hová és meddig tart még az jeleneddé nem válik...

A kísértés

Azt hittem idővel sikerül elfelejtenem
De a hangja hallatán rájöttem hogy ez lehetetlen
Hiszen örökre bevéste magát a szívembe
És mikor elhagyott kitépett egy darabot belőle
Csak egy űr maradt, amelyet pótolhatatlanná tett
És más nincs, aki kitölthetné e helyet
Ő az egyetlen, aki rendelkezik vele
Így nem tudok mást szeretni Őhelyette
Ő jár a fejemben hiába is tagadnom
Körülötte forog minden gondolatom
Ő a társ akire mindig is vártam,
A szerető, kinél jobbra sose vágytam
Puha karjának szorításában elvesznék örökre
Leélnem az életem a mellkasán feküdve
Megadnék neki mindent amit csak szeretne
Nem kérnék mást csak hogy szeressen cserébe
Ennyit kérnék semmi többet
Hogy leélhessük együtt az életünket.
 

Remény?!

Az egyik legaljasabb érzés a világon, még  a düh, a harag és a szomorúság is jobb nála...
Hogy miért?
Mert még remélünk addig mindenre képesek vagyunk, a csillagot is lehoznánk az égről... Megtennénk bármit azért, hogy a remény ne maradjon csak egyszerűen csak egy remény, hanem váljon valóra, teljesüljön be. De ez nem ilyen könnyű, hiszen mint mindennek ennek is két oldala van, a jó és a rossz. Mert bizonyos esetekben megtörténik a katarzis, a reményeink meghallgattatik és magával hozza a boldogságot, vidámságot és az örömöt.
De mi van, ha nem így történik? Ha minden a feje tetejére áll?
Nem tudjuk csak egyszerűen azt mondani rá, hogy "c'est la vie". Akármennyire is próbálkozunk, nem megy... Csalódunk, összetörünk és elveszítjük a reményünket...
- Nos ez az amiért úgy gondolom, hogy ez egy veszélyes, aljas érzés... -
Sec-perc alatt földre dönt és még kibúvó sincs alóla. Viszont arról a padlóról amelyre esünk nagyon nehéz felkelni, rengeteg időt igényel még végre megtanulunk újra hinni. Hinni másokban, hinni egy új jövőben és hinni önmagunkban, hinni, hogy legközelebb másként lesz. Hogy legközelebb jobban megfontoljuk miben érdemes reménykedni...

Csak azzal sosem számolunk, hogy olykor akaratunk nélkül is képesek vagyunk remélni. 

Szösszenet

Vágyak. Álmok. Célok. Mind létezik, mind elérhető és mindegyikért meg kell küzdeni. Ha valami gond nélkül az öledbe hullik, fontold meg jól, hogy elfogadod-e, mert az ilyen esélyeket bár butaság kihagyni, de tudd, hogy ami "könnyen jön, az könnyen is megy". Gyakran az ilyen dolgok magukkal hordoznak számos buktatót, amik csak a későbbiekben fognak megjelenni, természetesen akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. Mérlegelni kell, hogy mi az, ami megéri a kockázatot, és mi az, ami nem. Ennyin áll, vagy bukik a dolog. Az élet is egy business, "valamit valamiért" alapon működik, annyi eltéréssel, hogy ebben az üzleti szférában a véletlenen múlik minden.

Elmélkedés az emlékekről

Emlékek, amelyek meghatározzák, hogy kik vagyunk, amelyek nélkül csak bolyongó ártatlan egyedek lennénk az élet útvesztőjében. Enélkül minden olyan semleges lenne. Nem lennének tapasztalataink, tanulságaink, barátaink, párkapcsolataink... ÉLETÜNK. Kellenek az emlékek ahhoz, hogy azok lehessünk, akikké válnunk kell, akikké válni akarunk. Kell hogy új dolgokat ismerjünk meg, de nem úgy, hogy közben minden egyes nap ugyanazt tekintsük újnak. Szükségünk van a múltunkra, a jelenünkre...

Tételezzük azt, hogy minden egyes ember ezen a földön amikor reggel felébred, egyedül csak a nevét tudja és azt, hogy hol dolgozik és hogy ott mi a teendője.
- Miből állna a napja?
A lehetőségek tára szinte végtelen. De mégis az egész olyan egyhangú és elszomorító.
Most az egyik általam feltételezett variációt leírom:
Reggel felébred, elvégzi a szükségletének  megfelelő intézkedéseket, elmegy a munkahelyre, beszélget, talán barátkozik, dolgozik, majd bevásárol, eszik, iszik, ha marad még ideje elmegy szórakozni egy kicsit, majd pedig hazamegy és lefekszik aludni.
Persze valahol ez is jól hangzik, hiszen nincsenek függő tényezők, nincsenek problémák, amelyek a kapcsolatokból fakadnak, minden ami csak az életében van, az ideiglenes, kivéve azt a pár dolgok, amire emlékszik (neve, munkahelye, teendője).

Talán az emlékek adnak egyfajta állandóságot?

Ez sem teljesen igaz. Viszont egy biztos, akárhogy is nézzük, a barátságok kialakulásához, a szerelemhez idő kell, mint ahogy az élet legtöbb történéséhez. A jó és rossz emlékek formálnak minket azzá, akik a jelenben vagyunk. Még akkor is, ha sokszor legszívesebben elfelejtenénk minden olyan dolgot, amely fájdalmat okozott számunkra. Kell, hogy következtetéseket tudjunk levonni a múltunkból, hogy a mostban azok lehessünk, akik valójában vagyunk, nem csak egy programozott, cselekvőképes "áldozat"...

Egyszer lenn, egyszer fenn...

Annyira magányosnak érzem magam, és ebben az érzetben egyre inkább hiányoznak a társaságban eltöltött pillanataim. Amikor lehunyom a szemem és próbálnám magam alvásra kötelezni, egyszerűen képtelen vagyok rá, az összes emlék egyszerre jelenik meg a fejemben. Az, amikor az egyik exem 3 nap távollét után átjött hozzám és olyan fáradt volt, hogy csak pár szót tudtunk váltani és bealudt az ágyamon, nekem pedig nem volt szívem felkelteni, ezért elővettem egy hálózsákot és lefeküdtem mellé a földre. Vagy amikor egy másik exemmel az első találkozásunk során leültünk a kanapéra és közösen néztük az X-factort, vagy az estére amit először töltöttünk együtt, vagy arra, amikor ott ülünk az autójukban és titokban fogjuk egymás kezét, vagy az utolsó búcsúnkra, amiről nem gondoltuk, hogy az lesz az utolsó... Egyszerre jelennek meg csodás és kevésbé szép emlékek. Próbálom elnyomni a körülöttem lévő zajt, ezért hallgatni kezdem az iPod-om, de ez még inkább fokozza azt, hogy képtelen vagyok elaludni. A zenék újabb emlékeket hoznak elő és növelik a fejemben lévő káoszt. A zenék, amiket akkor hallgattam amikor még kollégista voltam és próbáltam volna aludni. A film, mely fontos része volt egykoron az életemnek. Nem hagynak nyugodni a gondolataim, pedig egyszerűen csak szeretnék már a jövőmre koncentrálni, de valahogy mégsem megy. Lassan kijelenthetem, hogy önálló felnőtt vagyok, mégis úgy érzem hogy valami korlátoz. Egy számomra megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan dolog. Talán én magam vagyok a probléma megtestesítője? Célokat, gyerünk, meg tudom csinálni! Tervezz!! Álmodj!! Álmodni, mint régen, amikor a kedvesem karjai közt feküdtem és meséltem egy közös jövőről...

Valódi búcsú

Egy nagy lépés vár rám, amit szerencsémre nem egyedül kell megtennem, mégis ahogy közeledek a nagy naphoz egyre jobban érzem a súlyát annak, hogy messze leszek a barátaimtól. Angliában fogok élni... Fájó búcsút kell vennem azoktól a személyektől, akik fontosak számomra és csak várom a szabadesést, a zuhanást a teljesen idegenbe és az egykor nagy izgatottsággal várt felnőtt életbe. Most mégis mintha úgy érezném, hogy egy kicsit szeretném megállítani az időt és a lehető legtöbb időt a barátaimmal tölteni ameddig csak lehet. Be kell vallanom, hogy életemben először egy kicsit félek is, és nem attól, hogy belevágok az ismeretlenbe, hanem attól, hogy talán elveszíthetem a hozzám közel álló személyeket. Félek, hogy azok az emberek akik eddig a legtöbbet jelentették számomra egyszer csak eltűnnek az életemből.
Furcsa egy dolog az álmainkat élni, főként azért, mert mindenkinek megvan a saját álma, és nincs is nehezebb dolog mint ezeket a célokat összeegyeztetni, hogy még a legrosszabb esetben is elérhetővé váljon az, hogy "félúton", egy köztes megoldást találva találkozzunk azzal, akit szeretünk.

Régóta gondolkodtam azon, hogy mit is írhatnék, mert mint látszik is, az elmúlt majdnem egy hónapban nem voltam a legtermékenyebb. Sokat merengtem azon, hogy ezeket az érzéseket és gondolatokat miként is tudnám szavakba, mondatokba és szövegbe foglalni. Végül a mai nap után (2013.06.30.) végre úgy érzem, hogy sikerült ezt a lépést megtennem.
Hogy mi segített hozzá??
Az, hogy ma volt az utolsó alkalom, hogy találkozhattam velük, mindaddig még ismét haza nem jövök.
/Petra, Klemi, Kata, Ildi, Dani (sorrend nem számít)./
Annyi minden van még amit el szeretnék rendezni itthon még mielőtt kimegyek Angliába, de úgy érzem túl későn kezdtem hozzá mindenhez. Az idő szorít és nap egyre inkább közeleg és ezzel párhuzamban egyre inkább hozzá kell szoknom, hogy el fog jönni a BÚCSÚ pillanata...

Ballagáson felolvasott versem

Az idő telik felettem,
De egy csöppet sem csüggedem.
Új lapok kezdek életem könyvében
Bár tudom nem fog menni könnyen.

Most ingoványos talajra lépek,
Amit még egyáltalán nem ismerek
Lezárult egy fejezet az életemben
Megtartom ez időt örök emlékemben

A barátságokat, amiket itt szereztem
Ápolni fogom és sohasem feledem
Itt szerzett tudásomat új alapokra helyezem
És a jövőben magasabb szintre fejlesztem...

Időt! Levegőt! Állj!

Jelenleg a jövőm egy részét tartom a kezemben, mégsem tudom, hogy mit kezdjek vele. Úgy érzem lassacskán ahogy a napok telnek egyszerűen csak kicsúszik a kezemből. Érettségizek. De valahogy nincsen erőm rávenni magam arra, hogy tanuljak, pedig kéne... Mivel céljaim elérésének egyik fő dobbantóköve... Mégsem vagyok képes rá. Már csak 7-10 nap hátra, remélem még 10 és mégsem megy. Az idő telik, az akarat vágyam nő, de a tenni akarásom csökken. Már azt is tudom, hogy mikor utazok el, már lassan minden felépül ahhoz, hogy egy új életet kezdhessek mégis leragadtam. Talán mégsem akarom ennyire ezt a változást, mint gondoltam? Talán. Csak még egy kis időt kérnék, hogy gyerek maradhassak... De nincs ilyen opció ebben a játszmában. Gyakran visszamennék az időben, hogy életem olyan momentumjait változtassam meg, amelyek a jelenlegi céljaim elérésének fontos lépései lennének. Olykor úgy érzem túl sok mindenről maradtam le. Már tudom, hogy mit akarok és kit akarok, de ebből csak egyiket nem szúrtam még el teljesen. Itt lebeg előttem az esély, hogy legalább ezt az egyet rendbehozzam. Csak erre a pár napra kéne rákoncentrálnom, ennyi és persze remélni, hogy a sors egy kicsit közrejátszik a szerencsémben. Tennem kell érte! Tudom! És akarom is! Most...
Mi lesz ha alább hagy a lelkesedésem, ha ismét ösztönzés nélkül maradok?

Talán segít majd ebből pár sor, és ismét motivációra találok.

Idővesztve

Már nem sikítva riadok fel álmomból keresve Téged
Már nem álmodom arról, hogy ismét együtt leszek veled
Már nem érzem azt, hogy még mindig szeretnélek
Jelenleg nem érzek semmit, nincsenek érzelmek

Halovány vagy már számomra és elérhetetlen
Bár olykor még mindig nehéz ezt beismernem
Hiszen vannak napok amikor még nem ezt érzem
Ilyenkor visszaránt a múlt és az emlékezetem

Így lyukadtam ki oda, hogy nem tudom mi van velem
Egyszer elragad és magával repít a szerelem
Máskor pedig mint a döglött madár a földre esek
És csak egy személy van aki ettől képes lenne megmenteni engem
De Ő nincs már egy ideje mellettem...

BFF

Kilencedikesek voltunk mikor megismerkedtünk
Lehetetlennek találtam, hogy mi barátok leszünk
Egyszer aztán, buszozás közben egy jót beszélgettünk
Majd megfogattuk, hogy ezentúl a buszon együtt ülünk...
Igy kezdődött a mi kis történetünk és sosem gondoltuk, hogy még 4 év múlva is együtt hülyéskedünk.

?!

Szeretlek!

Sajnos meg kell maradnod névtelennek,
De tudd, hogy Téged el sosem felejtelek.
Egy romantikus film után Te vagy az első gondolatom
És fáj, hogy Te vagy az egyetlen, akinek ezt el nem mondhatom
Úgy taszítasz el magadtól mint mágnes a két negatív pólusát
Mégis szívem szétszedhetetlenül tapad hozzád.
Megmagyarázhatatlan számomra ez a vonzódás
Sosem éreztem ezt ezelőtt, Te ettől is vagy más.
Olyan vagy számomra, mint a drog, a függőnek
Egy kicsi elég belőled és máris ismét visszaesek.
Ha nem lennék ilyen bátortalan, hidd el, visszaszereznélek,
Mert a világon mindennél jobban csak Téged SZERETLEK!

Játék, halál...

Egy jól célzott lövés, csupán ennyi, és máris a földre terülve leheled ki lelkednek utolsó darabkáját... Bár olykor ez a lehetőség tűnik a legegyszerűbbnek, mégis annyi más opció van még, amellyel véget tudunk vetni életünknek.
Lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés.
Az egyik legkézenfekvőbb eset, amikor a gyógyszer túladagolás apró kis észrevehetetlen mellékhatásaként örök álomba szenderedünk. De említhetnénk még az akasztást, a giotint, a fulladást, az érfelvágást és a szabadesést....
Viszont ezek ellentmondanak az én elképzelésemnek, azzal, hogy ezen utóbbi esetekben fájdalmat okozol magadnak... miközben mindvégig az egész procedúrával az a cél, hogy felszabadulj és megszabadulj az élet által okozott kellemetlenségektől.
Hisz tudjuk.
A játék meg van írva, nekünk csak játszanunk kell. Lépésről lépésre, darabkáról darabkára, mindaddig, amíg le nem jár az időnk. Viszont ebben a tökéletes grafikával ellátott 4D-s valóságban: nincsenek különböző cheat-ek amelyek segítségével könnyebben átvészelhetnénk bizonyos élethelyzeteket, nem létezik a "save game", hogy bármikor újrakezdhessük onnan, ahol azelőtt befejeztük, nincs visszaút és újrajátszás.

Ha egyszer lejár a játékra szánt időd, akkor nincs tovább, de tudnod kell, hogy még élsz és küzdesz, addig csak egy vagy a sok közül, viszont holtan már egy senki vagy a rengetegben....

Semmi közepén

Amikor már magad sem tudod hogy ki vagy, csak ülsz, és nézel ki bambán a fejedből. Nem tudod mi tévő legyél.
Nézel, de már látni sem látsz. Nem látod a lehetőségeket, az esélyeket, de még a megváltást sem.
Nincs semmid sem.
Üres vagy. Legfőképpen belülről.
Már lassan érezni sem tudsz. A düh mely eddig benned volt lassacskán szerte foszlik, mint a túlhajszolt anyag.
Nem vagy semmi, csupán egy robot, aki tengődik az élet útvesztőjében...

Mélységekig!

Bármibe kezdek, bármit csinálok,
mindig csőstül jönnek a gondok.
Amikor azt hinném, hogy kezdenek helyreállni a dolgok,
valami mindig történik, és ismét ott vannak a bajok.
Kapálózhatok, de a part bomlik alattam,
és nincs ki segítene rajtam.
Kezdek elfáradni, a karom zsibbad,
de még mindig keresem a fogódzkodókat.
Várom a csodát, hogy valaki megmentsen
Mert tudom jól, hogy más esélyem nincsen.  

Új fejezet

- Még érzem puha ajkát számon,
Még meleg a helye az ágyon.
Mégis most már mással látom
S nem lesz többé a párom.

Fájó pontja szívünknek,
Hogyha többé már nem szeretnek.
Olyan nehéz elfogadni
És mindebbe beletörődni -

Mikor elkezdtem eme versem
Még darabokban volt a szívem
De most már kezdem elfeledni,
Hogy milyen érzés padlón lenni...

Bár még olykor görcsbe rándul a gyomrom,
Ha látom, de most már ezt sem bánom
Mert tudom, hogy elmúlik egyszer
Még akkor is, ha nincsen rá gyógyszer.

Eb csont beforr, az idő pörög
És a Földdel én is tovább gördülök.
Kőbe vésett múltam hátrahagyom
Sorsomat pedig, a jövőre bízom.

Új lapot kezdek életem könyvében
Bár tudom, nem fog menni könnyen,
De bízom a változás újító szelében
A jövő által okozott pozitív meglepetésekben.

Saját tintám kímélve

Saját tintám kímélve, más írását másoltam ide

Regina Brett, újságíró, írta eme cikket,

Mely jól összefoglalja, milyen is az élet.

Tapasztalatát 45 pontba szedte

És a cleevlandi Plain Delaer-ben közzétette.
Olvassátok hát figyelmesen,

Ezzel kívánok sok sikert az életben!

/Nady/
 

1. Az élet nem igazságos, de ennek ellenére jó.
2. Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést.
3. Az élet túl rövid, hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold.
4. A munkád nem ápol majd ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik majd, tartsd velük a kapcsolatot.
5. Minden hónapban fizesd be a bankkártyáid számláit.
6. Nem kell, hogy mindig minden vitát megnyerj, fogadd el, ha nem értetek egyet.
7. Sírj valakivel, jobb, mint ha egyedül teszed.
8. Haragudhatsz Istenre, elviseli.
9. Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra.
10. Ha a csokiról van szó, hiábavaló az ellenállás.
11. Békélj meg a múltaddal, hogy a jelent ne ronthassa el.
12. Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt.
13. Ne hasonlítsd az életed másokéhoz, nem tudhatod, hogy az ő útjuk miről szól.
14. Ha egy kapcsolatnak titokban kell lennie, te ne legyél a kapcsolatban.
15. Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne aggódj, Isten nem pislog.
16. Vegyél mély lélegzetet, megnyugtatja az elmét.
17. Szabadulj meg mindentől, ami nem hasznos, szép vagy boldogító.
18. Ami nem öl meg, az valóban erősebbé tesz.
19. Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen, de a második már csak tőled függ és senki mástól.
20. Amikor azért kell küzdeni, amire igazán vágysz, soha ne add fel.
21. Gyújtsd meg a gyertyákat, használd a szebb ágyneműt, vedd fel a drága fehérneműd; ne tartogasd különleges alkalmakra, a ma különleges.
22. Készülj fel mindenre, majd sodródj az árral.
23. Légy különös most, ne várd meg az öregkort, hogy lilát hordj.
24. A legfontosabb nemi szerv az agy.
25. Csak te felelsz a saját boldogságodért.
26. Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e.
27. Mindig az életet válaszd.
28. Mindenkinek mindent bocsáss meg.
29. Hogy más mit gondol rólad, az nem tartozik rád.
30. Az idő majdnem mindent meggyógyít, adj neki egy kis időt.
31. Bármilyen jó vagy rossz a helyzet, meg fog változni.
32. Nem kell magad túl komolyan venni, senki más sem teszi.
33. Higgy a csodákban.
34. Isten Isten miatt szeret, nem azért aki vagy, vagy amit tettél.
35. Ne vizsgáld felül az életet, jelenj meg és hozd ki belőle amit lehet.
36. Az öregedés még mindig jobb, mint fiatalon meghalni.
37. A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van.
38. Végül csak az számít, hogy szerettél.
39. Minden nap menj ki, ott történnek a csodák.
40. Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is, megnézhetnénk, beérnénk a sajátunkkal.
41. Az irigység időpazarlás, megvan mindened ami kell.
42. A legjobb még csak most jön.
43. Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és jelenj meg.
44. Engedj.
45. Az élet nem masnival jön, de mégis ajándék.

Past

- Our relationship was like a dream, but my dream suddenly ended...

Ki Ő?

Düh, harag, csalódás, fájdalom, reményvesztés, kellemetlenség. Miért pont...? Miért nem lehetett valaki más? Valaki más, valami más. Amihez nincsenek emlékek. Miért mindig mindenről rá emlékeznem? Olykor dühös vagyok, a szívem hevesebben ver, szinte majd kiveri a bőröm falát. Nem tudom visszafogni magam, legszívesebben sikítanék, elmenekülnék, elfutnék ez elől az érzés elől. De nem tudok, itt van bennem, akármerre nézek, akármit csinálok, uralkodik felettem. Haragszom, mindenre és mindenkire, de legfőképpen magamra, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Egyszerűen nem tudok már többé önmagam lenni, csalódtam magamban, csalódtam másokban. Nem tudom már, hogy pontosan ki az az ÉN... Kezd elveszni a remény, hogy valaha is újra rátalálok arra a személyre, aki azelőtt voltam, mielőtt... Mielőtt a világ vagy fekete vagy fehér volt számomra, ahol valaki vagy jó volt vagy rossz, nem volt ennyi kettősség, ennyi kétely, ennyi más dolog. Néha szeretnék újra gyerek lenni, kis gyermek, aki még nem tartozik semmiért, és senkiért sem felelősséggel, aki gondtalan és biztonságban van. Szeretném, ha ismét ugyanaz az ember lehetnék, aki képes elérni a céljait, aki képes küzdeni mindazért, ami számára fontos, aki nem adja fel az első kudarcnál és aki hiszi, hogy még van remény... De valahogy úgy érzem, hogy a sok kellemetlenség közepette mély pontra kerültem, olyan mélyre, ahová már a "Bányász engedély" is kevés. És egy új, MÁS ember tekint vissza rám a tükörből, mintha a régi énemet valami sötétség nyelte volna. Nem ismerem többé önmagam, egyedül vagyok magányosan, ahol csak a düh, harag és a fájdalom a társam...

Mélabús bánatba bújva...

Volt idő, amikor édesen melengető karjai közt ébredtem, volt idő, amikor még itt volt mellettem, de ahogy a napok telnek lassan elfelejtem, hogy milyen jó is volt nekem, mikor vele lehettem. El kéne fogadnom, hogy vége van, hogy már az esélyek kapuja bezárult előttem, de valahogy ezt beismerni nem megy könnyen. Mikor ismét látom, rá kell jönnöm, hogy egy rossz húzással, mennyi mindent vesztettem. Pedig igazán, mindennél jobban szerettem, vagy még lehet, hogy most is szeretem. Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy fogok-e még valakit ennyire szeretni az életben. Semmi sem lesz már olyan mint régen, hisz tudom, hogy helyrehozhatatlan a lelkem.
Démonok űzik testem, lassan darabokra marcangolják szívem és érzem, hogy lassan bekövetkezik a vesztem. Vérem cseppenként csobban a földre, nincs ki azt tiszta földdel befödje. Egyedül vagyok, magányosan. Csak a harmat az egyedüli társam. Mozdulatlan tűröm, miként elemészt a föld, hátha soha többé nem kell éreznem ezt az űrt.

Bárcsak

Bárcsak hozzám szólnának kedves szavai
Bárcsak igazán hiányoznék neki
Bárcsak a szerelem magas fokán égnél
Bárcsak örökké velem lehetnél

De most, mikor látom, hogy szerelmes szavakkal szólsz
Reménykedek, hogy én vagyok az, ki iránt vágyódsz
Bár érzem, hogy mindez, csak része a naiv képzetnek
Mégis muszáj elmondanom, hogy miként is érzek

Szeretlek, akár ezerszer is elmondanám
Ha tudnám, hogy valaki vár rám
Valaki, akit a múltban tiszta szívvel szerettem
És az idő múlásával sem feledtem

Elhagyatottan

Minden ember, hangsúlyozom, MINDEN EMBER életében eljön az az időszak amikor padlót fog. Ilyenkor nem találjuk a helyünket a világban, az egykori társunk nélkül elveszettnek érezzük magunkat. Mindeközben mindent, ami csak a külvilággal kapcsolatos, tehernek érzünk. Nevethetünk vicceken, lehetünk "boldogok" mindeközben, de ezek mind pillanatnyi dolgok, mert mikor ismét egyedül vagyunk és a gondolatainknak van ideje ide-oda tengni a fejünkben, felismerjük, hogy semmi sem változott, még mindig ugyanott tartunk, abban a pozícióban, ahonnan nagyon nehéz minket kimozdítani. Élünk, mert muszáj. Mert nem akarunk fájdalmat okozni vele másoknak. Élünk, hogy legyünk, még akkor is ha azt érezzük, hogy teljesen értelmetlen. Aztán egyszer csak el fog jönni az az idő, amikor örülni fogunk annak, hogy nem adtuk fel, hogy átvészeltük a borús hajnalokat, mert megtaláljuk a fényt az éjszakában, azt az apró reménysugarat, amely miatt ismét lesz miért felkelnünk és folytatnunk az életet, de ez úttal, már nem szomorkodva...

Káosz

Sürgősen eladó egy 17 majdnem 18 éves lány:

Jellemzői:
- Szíve: darabokban
- Teste: roncs
- Szellemi állapota: súrolja az épp ész határait

Javítható? Ha jó kezekbe kerül

Olcsó áru, nem visszaváltható. Licitálásra nem alkalmas.

Delete

Talán sosem én voltam az a személy, akinek hatására a szíve mélyebb dobbanásba kezdett. Talán csak egy bábu voltam a TÁRSasjátékban. És a következő dobás után az én sorsom a kiesés lett, elvesztettem a PÁRbajt. A rossz játékos voltam. Talán nem harcoltam eléggé? Nem hinném, hogy ez lett volna a probléma. Egyszerűen csak a szerencsém elszállt. Csupán csak egyetlen dobáson múlt, mint minden az életben, de amint a kocka fordult és rossz oldalára ért az én játékom is véget ért.

"A szerencse forgandó" és a "kocka el van vetve", mert ami "késik, nem múlik"... "A türelem rózsát terem", nagyon remélem...

Torzulás

Manapság egyre intenzívebbek az álmaim, miközben a valóság és az álom közötti határ egyre inkább elmosódik. Van valami, ami miatt mégsem bánom ezt. Talán azért, mert az álmaimban még ha homályosan is, de még láthatom Őt. Nincs erőm felkelni, s még akaratom sem. Legszívesebben végigaludnám az összes napot, hogy addig is mellette lehessek.

Valójában mással álmodom, és mégis mikor felém fordul még az "Ő" arcának csodálatos vonásai jelennek meg szemem előtt. Hiába próbálom elfelejteni, nem megy. Hogy is tehetném?! Esélyem sincs, hiszen a tudatalattim szüntelenül emlékeztet rá. Mintha egy állandó körforgásba estem volna és sehol sem találnám a számomra megfelelő helyet, időt. Az emlékképek folytonos cikázása közepette összemosódik a valóság és a képzelet. Nincs kiút innen. Legalábbis én úgy érzem.

Azt szokták mondani, hogy az idő mindenre gyógyír. De mi van ha ez esetben téved a mondás? Ha csak egyre jobban fáj a napok elteltével? Valaha el fog múlni ez az érzés? Mi van ha csak egyre inkább nőni fog, mindaddig, amikor már nem csak belülről emészt fel, hanem kívülről is?

Mi ez?

Várom a változás szelét, de nem pont arról fúj amerről várnám hogy jöjjön. Egy új, számomra még rémisztő hűvös fuvallattal jön. Bevallom, egy kicsit félek, olyan más, olyan hideg... De van benne valami, ami miatt mégis olyan hívogató hatással hat rám. Lehet csak a kíváncsiság ereje hajt? Nem tudom. De muszáj tudnom, hogy mi ez a furcsaság, amelyet még eddig sosem tapasztaltam. Talán pont ez az amire eddig vártam.

2011 március 5

Húz a szívem vissza Szolnokra
Ahol először találtam barátokra
Húz a szívem oda, ahol Te vagy
Ki fellobbantja bennem a vágyat.

Erősnek kell lennem és kitartanom,
Miközben állandóan a hétvégéket várom.
Gondolataim csak körülötted forognak
ajkaim állandóan a csókjaidra vágynak...

Fáj?? Fáj...

Megtörtem...

Hiába is próbálom tagadni.

Egy élet veszett ki belőlem. Az öröm amely bennem volt valahányszor a vele eltöltött szép pillanatokra gondoltam már csak szomorúsággal telített keserédesként derengnek fel, mert tudom, hogy már soha többet nem lehet bennük részem.

Lezárult egy fejezet, de én még mindig nem tudok teljesen tovább lépni.

Valami kis aprócska dolog visszatart, mintha egy bilincs segítségével akarnának valamihez/valakihez örökre hozzákapcsolni. Elhalványul minden körültettem, a színes képek amelyekkel nap mint nap találkozok egyre inkább szürkébbnek látszanak. A dolgokat amelyeket régen csodásnak, felettébb gyönyörűnek láttam, már nem tűnnek annak. A csillogás, amely régen fellelhető volt a szemeimben, már egy ideje mattá fakult. Az a bájos mosoly amellyel valaha rendelkeztem, sosem lesz már ugyanolyan.

Ugyanolyan, mint amikor még a szerelem fűtötte minden egyes porcikám.

Szalagavató

Valahogy nem így képzeltem el ezt a napot, mégis sikerült széppé tenni.

Régen arról álmodoztam, hogy egy nap, majd a saját "bálomon" vehetek részt és azon a napon valaki más lehetek, aki nem csak egy a sok közül, hanem egy, akit e napra teremtettek. Egy személy, aki levetkőzi a gátlásokat, egy lány, aki hercegnőként érzi magát, egy csoda, amely csak egy napig tart. Melynek elemei egy elképesztő smink, egy bámulatos hajkorona, egy lélegzetelállító ruha és nem mellesleg egy szépséges herceg a királylány mellé. Ez a tökéletes párosítás.

De nem így lett, nem volt semmi gyönyörűség, semmi fantasztikusság, sőt még "bál" sem volt. Egy átlagos nap volt a sok közül.

De végül mi volt ami mégis csak megmentette a dolog kimenetelét?

Természetesen a barátok. Nekik köszönhetően egy újabb élményekben gazdag, mulatságos, szórakoztató és felejthetetlen estét töltöttünk együtt. Bowlingozással, csocsózással, elázással, rengeteg beszélgetéssel, filmnézéssel és számtalan egyéb csodálatos pillanatokkal.

Olykor nem számít az, hogy mit álmodtunk meg és hogy egy időben mikre vágytunk, hiszen az a legfontosabb, hogy a jelenben azt tegyük, amire akkor, abban a percben a legjobban vágyunk.

Vicc

Válaszokat kerestem
S közben szerelembe estem
Szerelmes lettem
De tudom elérhetetlen
Hiszen egy világ választ el minket
Nem csak a nyelvi ismeretek
Sőt azt sem tudja, hogy én ki is lehetek
Ez csak plátói szerelem, melyből hiányzik a SZERETLEK
Nah jól van csak viccelek
De higgyétek el, hogy dögös akiről itt heccelek
Mert modell volt a drága
És nem áll messze tőle Prága
Kérlek azért dili házba ne vigyetek
Mert nem bolond vagyok, csak éppen rímelek
Miközben elfelejtem minden nyűgömet,
Egy másik világba lépek
Ahol nincsenek mások, csak filmek.
Csak valóság nélküli képek
Melyek megnyugtatják ezen pici lelket.

Kétségek közt

Nem tudom mi tévő legyek. Nem tudom mire vágyom valójában. Egyik pillanatban még azt mondom, hogy vége, miközben a másik pillanatban mindent megtennék, hogy vele lehessek. Nála jobbat nem is találhatnék számomra, Ő az az ember akiről egész életemben álmodtam. Ő volt / Ő az első személy, akit igazán szerettem, kiért a világon bármit megtettem volna. Terveztem volna vele, de már nem vagyok benne biztos, hogy ez meg is valósítható. Reménykedek abban hogy egy nap, amikor már felnőttek leszünk ismét találkozunk és egymáséi lehetünk. Úgy érzem még nem most jött el a mi időnk, az is lehet hogy sohasem fog eljönni, nem tudom mit hoz a jövőnk, de egy biztos, hogy sosem foglak elfelejteni és sosem fogok másképpen érezni irántad. Szeretlek, jobban mint ahogy azt ki lehetne fejezni szavakban, viszont nem érzem, hogy Te ugyanúgy éreznél irántam, így nem akarom, hogy csak azért legyél velem, mert nem akarsz megbántani. Lehet néha álszentnek tűnök, hogy itt áradozok arról, hogy mennyire szeretlek mégis úgy látszik, hogy feladom és nem küzdök érted. Én megpróbáltam, de nem vettem észre változást csak elidegenedtünk egymástól. Így nincs értelme tovább folytatni. Két lehetőséget látok magam előtt. Az egyik hogy szétválunk addig még jóban vagyunk egymással és barátok maradunk (márha ez lehetséges a te részedről). A másik eset hogy megpróbálunk változni, és mindent teljesen előröl a megismerkedésünk pillanatától kezdeni és újra lángra lobbantani a szikrát amelyből még remélhetőleg maradt egy kicsi. Ha nem is a felszínen, akkor ott mélyen belül a kimondatlan szavak alatt, ahol az érzelmek vannak elrejtve.

Csak esélyre vágyok, hogy minden megváltozhasson, és ismét tudjak örülni a másnapoknak.

Előítéletek

Az életben mind ugyanazokért a dolgokért küzdünk. Az iskolai jegyekért, a barátságokért, a kapcsolatokért, azért, hogy legyen munkahelyünk, hogy meg tudjunk élni, hogy családunk legyen stb. Csak néhány ember van, aki azt mondja, hogy: STOP! Nekem erre van szükségem? Én tényleg ezt szeretném csinálni? Mi az, amire valójában vágyok? Mit kell ahhoz tennem, hogy megvalósítsam? És mindezek után új utat keres magának. Kísérletezik és nem fél más, ismeretlen dolgokba belekezdeni. Egyszerűen csak azt teszi, amihez kedve szottyan. Gúnyosan őket hívják magányos farkasoknak. De miért is? Csak azért mert ők úgy élnek, ahogy nekik jó, és nem úgy ahogy a társadalom elvárja? Miért kell mindig mindenkit egy skatulyába belehúzni? Nem tudom rá a választ, talán azért, mert a más, mindig ijesztő. Nah és mi van azokkal, akik megadták maguknak az esélyt, hogy valahogy másként éljenek, de mégis a szokásos dolgokra vágynak? Attól még, hogy ők is belépnek a mindennapok mókuskerekébe, ők ugyanúgy különlegesek. Különlegesek, hiszen ők saját akaratukból döntöttek úgy, hogy ezt az utat választják. Általában nem vesszük észre ezeket az embereket. Talán azért, mert nem is gondoljuk, hogy léteznek. Pedig itt vannak köztünk csak észre kéne vennünk az apró jeleket, amelyek árulkodóan hatnak rájuk. Ilyen például az, hogyha az életükről beszélnek, akkor valami megmagyarázhatatlan fény ragyog a szemükben, ami a boldogság apró szikráit szórja szét a levegőben.


Valójában semmi nem választja el ezt a kettőt egymástól (a magányos farkast és a követőt) hiszen mindkettő az álmait valósítja meg. Mégis ott a különbség, hogy az egyik egyesülni tud a társadalom általi elvárásokkal, még a másikkal szemben megmarad az előítélet.

Üresség

Hiányzik valami az életemből, vagy úgy is mondhatnám, valaki... Egy személy, kit a szívemből szeretek és viszont szeret engem. Egy hely, ahol kettesben lehetek vele. Egy idő, mely megáll, ha a szemébe nézek. Egy csók, melytől hevesebben ver a szívem.

Vágyódom azután, hogy esténként megölelhessem, hogy hozzábújhassak és a fülébe súgjam, hogy SZERETLEK. Majd puha, méz édes csókjaival álmodjam végig az estéket, és mikor felébredek, tudjam, hogy az álmaim nem elérhetetlenek. Nem foglalkozni a múlttal, csak a jelennel és a jövőnkkel, tervezgetni, hogy együtt miként töltjük el. Hol boldogan és nevetve, hol szomorúan és sírva, de a másiknak mindig támaszt nyújtva. Szeretném, ha az életem része lenne, nem csak egy darabka belőle.

Ez megszüntetné meg a bennem rejlő ürességet.

A pillanat...

Egyszer mindannyiunk életében eljön az az idő, amikor már nem elég ha szívből szeretünk valakit.

Az egész életünk tanulásról szól. És itt most nem az iskolákra gondolok. Hanem az ember legalapvetőbb, mindennapjaihoz szükséges, semminek tűnő dolgaira. Ha egy újszülött életéből kiindulunk és nyomon kísérjük fejlődését úgy körülbelül 21 éves koráig, mi magunk is észrevehetjük, hogy mennyi mindent kell elsajátítania addig, még úgymond felnőtté nem válik (persze ez nem jelenti azt, hogy ez után, már nem kell majd tanulnia).
Mihelyst megszületünk az első dolog, amit meg kell tanulnunk, az a lélegzés. Ugye milyen kis apróságnak tűnik? De még sem az, hiszen levegő nélkül nincs élet. Majd ahogy cseperedünk eleinte egyszerű, majd egyre bonyolultabb és összetettebb dolgokat kell emlékünkbe vésni. Onnan kiindulva, hogy látni, felismerni embereket és tárgyakat, figyelni a hangokra, megfogni és elengedni dolgokat. Majd jönnek a kicsit nehezebb feladatok, megtanulni járni, beszélni, bilire szokni, a helyes tisztálkodás szabályait elsajátítani stb. stb. Bár amikor még kicsik vagyunk, ezek a dolgok nem tűnnek nehéznek, mégis rengeteg idő és türelem kell ahhoz, hogy végül rendelkezzünk ezzel a tudással. Ezután jönnek a komplexebb dolgok, az érzelmek. Ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket a társadalomban, barátokat és társat szerezzünk elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a normákkal, az illemmel és mindezek mellett tudjunk kötődni bizonyos személyekhez, eltérő módon. Például a családtagokat, barátokat másképpen szeretjük, mint a partnerünket. Rengeteg fajtája van az érzelmeknek és mindet egytől egyig tudnunk kell érezni, kezelni, elfogadni és viszonozni. Ezek közül is vannak, amik könnyebben, és vannak, amik csak sok erőfeszítéssel sajátíthatók el. Könnyebbek közé tartozik például a düh, a harag, az antipátia, az irigység, a baráti szeretet, a féltékenység és a csalódottság érzése. Ellenben vannak olyanok, amiket nem mindannyiunknak sikerül elsőre elsajátítani. Ilyen például a megbocsátás, az önzetlenség, a segítőkészség, a lemondás és a szerelem. Mindben van valami csalafintaság, ami miatt bonyolultnak tekinthetők.
A szerelem... Szerintem ez, az az érzés, amelyet minden embernek ajánlani tudok, legalább egyszer az életben, bár, ez a legveszedelmesebb is. És hogy miért? Gondoljuk csak végig, hiszen minden jó és rossz ide vezethető vissza. Amikor a szerelem által okozott rózsaszín buborékba burkolódzunk, akkor önzetlenek, megbocsátók, segítőkészek és az ő érdekeit szem előtt tartva, akár a lemondásra is hajlamosak vagyunk. Viszont ha valaki szemet vet a párunkra?! Féltékenység, düh gyülemlik össze bennünk. És végül, ha elveszítjük a szeretett személyt, a csalódottság, a harag, a düh mind egyszerre kavarog az érzelmek viharában amire az egyetlen gyógyír, csillapító szer az idő.
És, hogy ez a szöveg miként függ össze a bevezető mondattal?
Úgy, hogy mint ahogy meg kell tanulnunk, hogyan szeressünk és miként mutassuk ki az érzelmeinket, ugyanúgy meg kell tanulnunk azt, hogy mikor van itt az ideje tovább állni és a lemondás képességét gyakorolni. Mert eljön az a pont, amikor már a szerelem sem tudja leküzdeni a problémákat.

Semmi

Írni szeretnék, de nem tudok
Mert nem jönnek a gondolatok.
De most mégis itt vagyok
Még ha zagyvaságokat is írok

Mert mi eszembe jut, azt lapra vetem
Pedig még mindig nincs semmi ötletem
Ezen a meddő órán a rímeket keresem
És várom, hogy kialakuljon a versem

Melynek se eleje, se közepe, se vége
És az Egyszer volt... sincs benne
Amellyel kezdődik az összes mese
Főként az Andersen- és Grimm-féle

Hőse sincs a versemnek, ki a jó ügyért küzdene
S a gonosz felett mindig győzedelmeskedne.
Ez csak egy egyszerű versecske
Melynek még mindig semmi értelme.

Ezért inkább be is fejezem
Hisz Múzsám távol maradt tőlem
De azért nagyon remélem,
Hogy következőnek, lesz már ihletem.

Hibák

Olykor nem látom a reményt abban, hogy valaha eredményes lesz a kapcsolatom vele, mert egyáltalán nem látom az igyekezetét. Szomorú, hogy így áll a helyzet. Állandóan csak Rá gondolok, egyfolytában azon jár az eszem, hogy minként, vagy mikor tudnánk találkozni, de semmi. Semmi küzdelmet, semmi lángot nem észlelek felőle, pedig esküszöm, hogy keresem a szikrákat. Mintha nem számítana neki, hogy élek vagy halok, vagy lehet hogy egyszerűen csak eljátszottam az esélyem? Örökre bánni fogom, hogy ilyen hülyeségbe belementem, hazudtam, s talán ez lesz a vesztem. Mert ha az egészet őszinteségre alapoztam volna, nem lennék ekkora nagy bajba, én marha. Kedvelhetnének a szülei, nem hoztam volna konfliktushelyzetbe, nem lenne szobafogságban és még mindig nem lehetett volna nálam. De inkább vállalnám, hogy mindig én megyek, minthogy lehet soha többé vele nem lehetek. Talán ez az élet büntetése azért, amit tettem? Egy biztos, jó tanulópénznek vettem és megfogadtam, hogy soha többé ezt nem teszem.

Vágy

Sosem az történik, amit szeretnék
Sosem lehetek azzal, akivel szeretnék.
Szeretek egy lányt, aki elérhetetlen,
Még akkor is, ha viszont szeret engem.
Legalábbis ha jól sejtem,
De elválaszt minket a távolság,
Így nem marad más választás,
Csak az állandó várakozás.
Szeretem, jobban mint az életem,
De nem ezt tovább nem is részletezem.
Csak annyit mondok így utoljára,
Hogy irigylem azt, aki mindennap látja.