A pillanat...

Egyszer mindannyiunk életében eljön az az idő, amikor már nem elég ha szívből szeretünk valakit.

Az egész életünk tanulásról szól. És itt most nem az iskolákra gondolok. Hanem az ember legalapvetőbb, mindennapjaihoz szükséges, semminek tűnő dolgaira. Ha egy újszülött életéből kiindulunk és nyomon kísérjük fejlődését úgy körülbelül 21 éves koráig, mi magunk is észrevehetjük, hogy mennyi mindent kell elsajátítania addig, még úgymond felnőtté nem válik (persze ez nem jelenti azt, hogy ez után, már nem kell majd tanulnia).
Mihelyst megszületünk az első dolog, amit meg kell tanulnunk, az a lélegzés. Ugye milyen kis apróságnak tűnik? De még sem az, hiszen levegő nélkül nincs élet. Majd ahogy cseperedünk eleinte egyszerű, majd egyre bonyolultabb és összetettebb dolgokat kell emlékünkbe vésni. Onnan kiindulva, hogy látni, felismerni embereket és tárgyakat, figyelni a hangokra, megfogni és elengedni dolgokat. Majd jönnek a kicsit nehezebb feladatok, megtanulni járni, beszélni, bilire szokni, a helyes tisztálkodás szabályait elsajátítani stb. stb. Bár amikor még kicsik vagyunk, ezek a dolgok nem tűnnek nehéznek, mégis rengeteg idő és türelem kell ahhoz, hogy végül rendelkezzünk ezzel a tudással. Ezután jönnek a komplexebb dolgok, az érzelmek. Ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket a társadalomban, barátokat és társat szerezzünk elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a normákkal, az illemmel és mindezek mellett tudjunk kötődni bizonyos személyekhez, eltérő módon. Például a családtagokat, barátokat másképpen szeretjük, mint a partnerünket. Rengeteg fajtája van az érzelmeknek és mindet egytől egyig tudnunk kell érezni, kezelni, elfogadni és viszonozni. Ezek közül is vannak, amik könnyebben, és vannak, amik csak sok erőfeszítéssel sajátíthatók el. Könnyebbek közé tartozik például a düh, a harag, az antipátia, az irigység, a baráti szeretet, a féltékenység és a csalódottság érzése. Ellenben vannak olyanok, amiket nem mindannyiunknak sikerül elsőre elsajátítani. Ilyen például a megbocsátás, az önzetlenség, a segítőkészség, a lemondás és a szerelem. Mindben van valami csalafintaság, ami miatt bonyolultnak tekinthetők.
A szerelem... Szerintem ez, az az érzés, amelyet minden embernek ajánlani tudok, legalább egyszer az életben, bár, ez a legveszedelmesebb is. És hogy miért? Gondoljuk csak végig, hiszen minden jó és rossz ide vezethető vissza. Amikor a szerelem által okozott rózsaszín buborékba burkolódzunk, akkor önzetlenek, megbocsátók, segítőkészek és az ő érdekeit szem előtt tartva, akár a lemondásra is hajlamosak vagyunk. Viszont ha valaki szemet vet a párunkra?! Féltékenység, düh gyülemlik össze bennünk. És végül, ha elveszítjük a szeretett személyt, a csalódottság, a harag, a düh mind egyszerre kavarog az érzelmek viharában amire az egyetlen gyógyír, csillapító szer az idő.
És, hogy ez a szöveg miként függ össze a bevezető mondattal?
Úgy, hogy mint ahogy meg kell tanulnunk, hogyan szeressünk és miként mutassuk ki az érzelmeinket, ugyanúgy meg kell tanulnunk azt, hogy mikor van itt az ideje tovább állni és a lemondás képességét gyakorolni. Mert eljön az a pont, amikor már a szerelem sem tudja leküzdeni a problémákat.