Egyszer lenn, egyszer fenn...

Annyira magányosnak érzem magam, és ebben az érzetben egyre inkább hiányoznak a társaságban eltöltött pillanataim. Amikor lehunyom a szemem és próbálnám magam alvásra kötelezni, egyszerűen képtelen vagyok rá, az összes emlék egyszerre jelenik meg a fejemben. Az, amikor az egyik exem 3 nap távollét után átjött hozzám és olyan fáradt volt, hogy csak pár szót tudtunk váltani és bealudt az ágyamon, nekem pedig nem volt szívem felkelteni, ezért elővettem egy hálózsákot és lefeküdtem mellé a földre. Vagy amikor egy másik exemmel az első találkozásunk során leültünk a kanapéra és közösen néztük az X-factort, vagy az estére amit először töltöttünk együtt, vagy arra, amikor ott ülünk az autójukban és titokban fogjuk egymás kezét, vagy az utolsó búcsúnkra, amiről nem gondoltuk, hogy az lesz az utolsó... Egyszerre jelennek meg csodás és kevésbé szép emlékek. Próbálom elnyomni a körülöttem lévő zajt, ezért hallgatni kezdem az iPod-om, de ez még inkább fokozza azt, hogy képtelen vagyok elaludni. A zenék újabb emlékeket hoznak elő és növelik a fejemben lévő káoszt. A zenék, amiket akkor hallgattam amikor még kollégista voltam és próbáltam volna aludni. A film, mely fontos része volt egykoron az életemnek. Nem hagynak nyugodni a gondolataim, pedig egyszerűen csak szeretnék már a jövőmre koncentrálni, de valahogy mégsem megy. Lassan kijelenthetem, hogy önálló felnőtt vagyok, mégis úgy érzem hogy valami korlátoz. Egy számomra megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan dolog. Talán én magam vagyok a probléma megtestesítője? Célokat, gyerünk, meg tudom csinálni! Tervezz!! Álmodj!! Álmodni, mint régen, amikor a kedvesem karjai közt feküdtem és meséltem egy közös jövőről...

Valódi búcsú

Egy nagy lépés vár rám, amit szerencsémre nem egyedül kell megtennem, mégis ahogy közeledek a nagy naphoz egyre jobban érzem a súlyát annak, hogy messze leszek a barátaimtól. Angliában fogok élni... Fájó búcsút kell vennem azoktól a személyektől, akik fontosak számomra és csak várom a szabadesést, a zuhanást a teljesen idegenbe és az egykor nagy izgatottsággal várt felnőtt életbe. Most mégis mintha úgy érezném, hogy egy kicsit szeretném megállítani az időt és a lehető legtöbb időt a barátaimmal tölteni ameddig csak lehet. Be kell vallanom, hogy életemben először egy kicsit félek is, és nem attól, hogy belevágok az ismeretlenbe, hanem attól, hogy talán elveszíthetem a hozzám közel álló személyeket. Félek, hogy azok az emberek akik eddig a legtöbbet jelentették számomra egyszer csak eltűnnek az életemből.
Furcsa egy dolog az álmainkat élni, főként azért, mert mindenkinek megvan a saját álma, és nincs is nehezebb dolog mint ezeket a célokat összeegyeztetni, hogy még a legrosszabb esetben is elérhetővé váljon az, hogy "félúton", egy köztes megoldást találva találkozzunk azzal, akit szeretünk.

Régóta gondolkodtam azon, hogy mit is írhatnék, mert mint látszik is, az elmúlt majdnem egy hónapban nem voltam a legtermékenyebb. Sokat merengtem azon, hogy ezeket az érzéseket és gondolatokat miként is tudnám szavakba, mondatokba és szövegbe foglalni. Végül a mai nap után (2013.06.30.) végre úgy érzem, hogy sikerült ezt a lépést megtennem.
Hogy mi segített hozzá??
Az, hogy ma volt az utolsó alkalom, hogy találkozhattam velük, mindaddig még ismét haza nem jövök.
/Petra, Klemi, Kata, Ildi, Dani (sorrend nem számít)./
Annyi minden van még amit el szeretnék rendezni itthon még mielőtt kimegyek Angliába, de úgy érzem túl későn kezdtem hozzá mindenhez. Az idő szorít és nap egyre inkább közeleg és ezzel párhuzamban egyre inkább hozzá kell szoknom, hogy el fog jönni a BÚCSÚ pillanata...