Megint egy olyan nap, amit valahogy nagyon nehéz volt átvészelnem... Jól indult... Könnyű meló, aztán go home... Elkezdtem sorozatot nézni, beraktam egy mosást a mosógépbe, aztán pedig folytattam a filmezést... Elálmosodtam, és elaludtam... Álmodtam... Álmodtam valakivel akivel már régen nem, akivel már ha lehet nem is szeretnék álmodni, minden egyes alkalommal felkavar, ha vele álmodok...Az a bizonyos személy akiről nyavalygok lassan egy éve, akivel megéltem egykoron szép napokat és azóta akarata nélkül romba döntötte a kis szegényes világomat... Felébredtem, és nem tudtam milyen érzés kavarog bennem: talán egy ismételten fellángoló szerelmi hullám, vagy düh, vagy szomorúság, vagy a tudat hogy nincs remény? Nem tudom, túl sok minden egyszerre... Ezután felkeltem és elkezdtem kaját főzni, ahogy megígértem... De továbbra sem tudtam, hogy mit jelentsenek a gondolataim... Eltelt egy kis idő és folytattam a sorozatnézést, közben pedig elkezdtem írni, próbáltam folytatni a történetet amit elkezdtem még mikor érettségire készültem, de végül miután elolvastam, és jókat kuncoráztam saját magamon, hogy mennyi hülyeséget össze tudok hordani, valahogy nem sikerült kreatívat alkotnom. Egyfolytában csak az álmom járt az eszembe, így fogtam magam és elkezdtem kiírni magamból, hátha az segít, gondoltam. De nem bizonyult a megfelelő megoldásnak... Órák teltek el és én továbbra is csak a sorozatot lestem, próbálkozva elterelni a gondolataimat, néhol még szerencsével is jártam, de nem voltak tartósak azok a pillanatok sem... - nem mintha eleve a pillanatok tartósak lennének, hiszen azok csak egy pillanatig tartanak, de kérlek ettől tekintsetek el - Majd hirtelen ötlettől vezérelve csatlakoztam az egyik ismerősömhöz, hogy elmegyek vele a gym-be, úgyis van néhány elintézni valóm még ott... Viszont hazafelé már egyedül jöttem és eltévedtem... Eltévedtem, szakadó esőben, vászoncipőben... Elhagyatottnak éreztem magam, féltem és kiakadtam, őszintén bevallom nektek, hogy zárlatos lett út közben egy biztosíték az agyamban, sírtam, dühös voltam mindenre, de legfőképpen magamra... És végig az a bizonyos álom járt a fejembe és Ő... Majd sikerült nagy nehezen megtalálnom a hazavezető utat... Tetőtől talpig átáztam amellett, hogy egyébként is meg vagyok fázva... De a végén rá kellett jönnöm, hogy legfőképpen a szerencsétlenségemen kaptam föl a vizet, amit persze már megszokhattam volna önmagamtól. Ráadásul ez idő alatt ráeszméltem arra is, hogy mennyire magányos is vagyok. Vannak emberek, akik jól elvannak egyedül, egy társ nélkül, sőt egy ideig nekem is ment, volt egy idő amikor én is azt éreztem, hogy nekem most nem kell senki, mert ideje megtalálnom a magam útját... De már tudom merre tartok, leszámítva azt az ici-pici dolgot, hogy van egy apró fonál a múltamban, amit még nem voltam képes elvágni. Néha azt hiszem már sikerült, de mikor vele álmodom ismét olyan erősnek tűnik az a vékony szál... Ideje elfelejtenem Őt, akarom, esküszöm... Egy ideje már tudom azt is, hogy egy régi énjét kívánom még mindig ennyire, és ezt ne külsőre értsük, hanem belső tulajdonságokra... Nem akarom többé azt gondolni, hogy van rá esély, hogy ismét lesz olyan, hogy MI, ketten. Mert tudom, hogy az már nem lenne ugyanaz, mint ami a fejemben létezik... Ez oka annak, hogy Ő volt az egyetlen személy, akivel szemben megszegtem az ígéretem az otthon tartózkodásom alatt, mivel rajta kívül mindenkivel találkoztam akinek megígértem... Csúnya dolog, ezt is tudom... De ha jelent bármit is, van rá jó kifogásom is :$ Inkább úgy mondanám, hogy ésszerű érvem is... Most jön az a kérdés, hogy ha ennyire "szeretem", mint ahogy eddig is mondtam, akkor hogy fordulhat elő, hogy Őt helyeztem a második helyre? Erre a válaszom az előzőekben szerepel, hogy Ő már nem az, akire én valójában vágyom, mert megváltozott, de nem úgy ahogy én szerettem volna anno. Persze valamennyire érthető az Ő oldala is, elég sok minden történt vele, aminek következtében elmozdult egy másik irányba, sőt azt hiszem egy részében én is közrejátszottam, az őszinteségi rohamommal... De akárhogy is nézzük, Ő egy elképesztően gyönyörű, okos, intelligens lány, akihez még mindig húz a szívem, és ha engedné, hogy bepillantsak az Ő kis sötét birodalmába, hogy igazán azt mondhassam, hogy ismerem, akkor bármikor újra összejönnék vele... De ez csak egy nagy MI LENNE HA... Mert mindenki tudja, hogy neki nincs rám szüksége és hogy ez a változás lehetetlen. Ő az én elsőm, mint ahogy én is valakinek... Ebből fakadóan tudom milyen érzés az érme két oldalán állni... Mégis amint egy másodpercre elvesztem az irányítást az érzéseim felett, az összes tudom megszűnik létezni és nem marad más, csak egy emlék a múltról, és egy képzet a jövőről...
És akkor hol van itt a jelen?
Nos épp ezt az utat próbálom megtalálni... Az utat haza, az életbe, a szívemhez, a józan gondolkodáshoz... Mert a jelen az egyetlen ami valójában is számít, mert sosem tudhatod, hogy a jövőd hová és meddig tart még az jeleneddé nem válik...
