A kísértés

Azt hittem idővel sikerül elfelejtenem
De a hangja hallatán rájöttem hogy ez lehetetlen
Hiszen örökre bevéste magát a szívembe
És mikor elhagyott kitépett egy darabot belőle
Csak egy űr maradt, amelyet pótolhatatlanná tett
És más nincs, aki kitölthetné e helyet
Ő az egyetlen, aki rendelkezik vele
Így nem tudok mást szeretni Őhelyette
Ő jár a fejemben hiába is tagadnom
Körülötte forog minden gondolatom
Ő a társ akire mindig is vártam,
A szerető, kinél jobbra sose vágytam
Puha karjának szorításában elvesznék örökre
Leélnem az életem a mellkasán feküdve
Megadnék neki mindent amit csak szeretne
Nem kérnék mást csak hogy szeressen cserébe
Ennyit kérnék semmi többet
Hogy leélhessük együtt az életünket.
 

Remény?!

Az egyik legaljasabb érzés a világon, még  a düh, a harag és a szomorúság is jobb nála...
Hogy miért?
Mert még remélünk addig mindenre képesek vagyunk, a csillagot is lehoznánk az égről... Megtennénk bármit azért, hogy a remény ne maradjon csak egyszerűen csak egy remény, hanem váljon valóra, teljesüljön be. De ez nem ilyen könnyű, hiszen mint mindennek ennek is két oldala van, a jó és a rossz. Mert bizonyos esetekben megtörténik a katarzis, a reményeink meghallgattatik és magával hozza a boldogságot, vidámságot és az örömöt.
De mi van, ha nem így történik? Ha minden a feje tetejére áll?
Nem tudjuk csak egyszerűen azt mondani rá, hogy "c'est la vie". Akármennyire is próbálkozunk, nem megy... Csalódunk, összetörünk és elveszítjük a reményünket...
- Nos ez az amiért úgy gondolom, hogy ez egy veszélyes, aljas érzés... -
Sec-perc alatt földre dönt és még kibúvó sincs alóla. Viszont arról a padlóról amelyre esünk nagyon nehéz felkelni, rengeteg időt igényel még végre megtanulunk újra hinni. Hinni másokban, hinni egy új jövőben és hinni önmagunkban, hinni, hogy legközelebb másként lesz. Hogy legközelebb jobban megfontoljuk miben érdemes reménykedni...

Csak azzal sosem számolunk, hogy olykor akaratunk nélkül is képesek vagyunk remélni.