Past

- Our relationship was like a dream, but my dream suddenly ended...

Ki Ő?

Düh, harag, csalódás, fájdalom, reményvesztés, kellemetlenség. Miért pont...? Miért nem lehetett valaki más? Valaki más, valami más. Amihez nincsenek emlékek. Miért mindig mindenről rá emlékeznem? Olykor dühös vagyok, a szívem hevesebben ver, szinte majd kiveri a bőröm falát. Nem tudom visszafogni magam, legszívesebben sikítanék, elmenekülnék, elfutnék ez elől az érzés elől. De nem tudok, itt van bennem, akármerre nézek, akármit csinálok, uralkodik felettem. Haragszom, mindenre és mindenkire, de legfőképpen magamra, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Egyszerűen nem tudok már többé önmagam lenni, csalódtam magamban, csalódtam másokban. Nem tudom már, hogy pontosan ki az az ÉN... Kezd elveszni a remény, hogy valaha is újra rátalálok arra a személyre, aki azelőtt voltam, mielőtt... Mielőtt a világ vagy fekete vagy fehér volt számomra, ahol valaki vagy jó volt vagy rossz, nem volt ennyi kettősség, ennyi kétely, ennyi más dolog. Néha szeretnék újra gyerek lenni, kis gyermek, aki még nem tartozik semmiért, és senkiért sem felelősséggel, aki gondtalan és biztonságban van. Szeretném, ha ismét ugyanaz az ember lehetnék, aki képes elérni a céljait, aki képes küzdeni mindazért, ami számára fontos, aki nem adja fel az első kudarcnál és aki hiszi, hogy még van remény... De valahogy úgy érzem, hogy a sok kellemetlenség közepette mély pontra kerültem, olyan mélyre, ahová már a "Bányász engedély" is kevés. És egy új, MÁS ember tekint vissza rám a tükörből, mintha a régi énemet valami sötétség nyelte volna. Nem ismerem többé önmagam, egyedül vagyok magányosan, ahol csak a düh, harag és a fájdalom a társam...

Mélabús bánatba bújva...

Volt idő, amikor édesen melengető karjai közt ébredtem, volt idő, amikor még itt volt mellettem, de ahogy a napok telnek lassan elfelejtem, hogy milyen jó is volt nekem, mikor vele lehettem. El kéne fogadnom, hogy vége van, hogy már az esélyek kapuja bezárult előttem, de valahogy ezt beismerni nem megy könnyen. Mikor ismét látom, rá kell jönnöm, hogy egy rossz húzással, mennyi mindent vesztettem. Pedig igazán, mindennél jobban szerettem, vagy még lehet, hogy most is szeretem. Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy fogok-e még valakit ennyire szeretni az életben. Semmi sem lesz már olyan mint régen, hisz tudom, hogy helyrehozhatatlan a lelkem.
Démonok űzik testem, lassan darabokra marcangolják szívem és érzem, hogy lassan bekövetkezik a vesztem. Vérem cseppenként csobban a földre, nincs ki azt tiszta földdel befödje. Egyedül vagyok, magányosan. Csak a harmat az egyedüli társam. Mozdulatlan tűröm, miként elemészt a föld, hátha soha többé nem kell éreznem ezt az űrt.

Bárcsak

Bárcsak hozzám szólnának kedves szavai
Bárcsak igazán hiányoznék neki
Bárcsak a szerelem magas fokán égnél
Bárcsak örökké velem lehetnél

De most, mikor látom, hogy szerelmes szavakkal szólsz
Reménykedek, hogy én vagyok az, ki iránt vágyódsz
Bár érzem, hogy mindez, csak része a naiv képzetnek
Mégis muszáj elmondanom, hogy miként is érzek

Szeretlek, akár ezerszer is elmondanám
Ha tudnám, hogy valaki vár rám
Valaki, akit a múltban tiszta szívvel szerettem
És az idő múlásával sem feledtem