Ki Ő?

Düh, harag, csalódás, fájdalom, reményvesztés, kellemetlenség. Miért pont...? Miért nem lehetett valaki más? Valaki más, valami más. Amihez nincsenek emlékek. Miért mindig mindenről rá emlékeznem? Olykor dühös vagyok, a szívem hevesebben ver, szinte majd kiveri a bőröm falát. Nem tudom visszafogni magam, legszívesebben sikítanék, elmenekülnék, elfutnék ez elől az érzés elől. De nem tudok, itt van bennem, akármerre nézek, akármit csinálok, uralkodik felettem. Haragszom, mindenre és mindenkire, de legfőképpen magamra, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Egyszerűen nem tudok már többé önmagam lenni, csalódtam magamban, csalódtam másokban. Nem tudom már, hogy pontosan ki az az ÉN... Kezd elveszni a remény, hogy valaha is újra rátalálok arra a személyre, aki azelőtt voltam, mielőtt... Mielőtt a világ vagy fekete vagy fehér volt számomra, ahol valaki vagy jó volt vagy rossz, nem volt ennyi kettősség, ennyi kétely, ennyi más dolog. Néha szeretnék újra gyerek lenni, kis gyermek, aki még nem tartozik semmiért, és senkiért sem felelősséggel, aki gondtalan és biztonságban van. Szeretném, ha ismét ugyanaz az ember lehetnék, aki képes elérni a céljait, aki képes küzdeni mindazért, ami számára fontos, aki nem adja fel az első kudarcnál és aki hiszi, hogy még van remény... De valahogy úgy érzem, hogy a sok kellemetlenség közepette mély pontra kerültem, olyan mélyre, ahová már a "Bányász engedély" is kevés. És egy új, MÁS ember tekint vissza rám a tükörből, mintha a régi énemet valami sötétség nyelte volna. Nem ismerem többé önmagam, egyedül vagyok magányosan, ahol csak a düh, harag és a fájdalom a társam...