Vicc

Válaszokat kerestem
S közben szerelembe estem
Szerelmes lettem
De tudom elérhetetlen
Hiszen egy világ választ el minket
Nem csak a nyelvi ismeretek
Sőt azt sem tudja, hogy én ki is lehetek
Ez csak plátói szerelem, melyből hiányzik a SZERETLEK
Nah jól van csak viccelek
De higgyétek el, hogy dögös akiről itt heccelek
Mert modell volt a drága
És nem áll messze tőle Prága
Kérlek azért dili házba ne vigyetek
Mert nem bolond vagyok, csak éppen rímelek
Miközben elfelejtem minden nyűgömet,
Egy másik világba lépek
Ahol nincsenek mások, csak filmek.
Csak valóság nélküli képek
Melyek megnyugtatják ezen pici lelket.

Kétségek közt

Nem tudom mi tévő legyek. Nem tudom mire vágyom valójában. Egyik pillanatban még azt mondom, hogy vége, miközben a másik pillanatban mindent megtennék, hogy vele lehessek. Nála jobbat nem is találhatnék számomra, Ő az az ember akiről egész életemben álmodtam. Ő volt / Ő az első személy, akit igazán szerettem, kiért a világon bármit megtettem volna. Terveztem volna vele, de már nem vagyok benne biztos, hogy ez meg is valósítható. Reménykedek abban hogy egy nap, amikor már felnőttek leszünk ismét találkozunk és egymáséi lehetünk. Úgy érzem még nem most jött el a mi időnk, az is lehet hogy sohasem fog eljönni, nem tudom mit hoz a jövőnk, de egy biztos, hogy sosem foglak elfelejteni és sosem fogok másképpen érezni irántad. Szeretlek, jobban mint ahogy azt ki lehetne fejezni szavakban, viszont nem érzem, hogy Te ugyanúgy éreznél irántam, így nem akarom, hogy csak azért legyél velem, mert nem akarsz megbántani. Lehet néha álszentnek tűnök, hogy itt áradozok arról, hogy mennyire szeretlek mégis úgy látszik, hogy feladom és nem küzdök érted. Én megpróbáltam, de nem vettem észre változást csak elidegenedtünk egymástól. Így nincs értelme tovább folytatni. Két lehetőséget látok magam előtt. Az egyik hogy szétválunk addig még jóban vagyunk egymással és barátok maradunk (márha ez lehetséges a te részedről). A másik eset hogy megpróbálunk változni, és mindent teljesen előröl a megismerkedésünk pillanatától kezdeni és újra lángra lobbantani a szikrát amelyből még remélhetőleg maradt egy kicsi. Ha nem is a felszínen, akkor ott mélyen belül a kimondatlan szavak alatt, ahol az érzelmek vannak elrejtve.

Csak esélyre vágyok, hogy minden megváltozhasson, és ismét tudjak örülni a másnapoknak.

Előítéletek

Az életben mind ugyanazokért a dolgokért küzdünk. Az iskolai jegyekért, a barátságokért, a kapcsolatokért, azért, hogy legyen munkahelyünk, hogy meg tudjunk élni, hogy családunk legyen stb. Csak néhány ember van, aki azt mondja, hogy: STOP! Nekem erre van szükségem? Én tényleg ezt szeretném csinálni? Mi az, amire valójában vágyok? Mit kell ahhoz tennem, hogy megvalósítsam? És mindezek után új utat keres magának. Kísérletezik és nem fél más, ismeretlen dolgokba belekezdeni. Egyszerűen csak azt teszi, amihez kedve szottyan. Gúnyosan őket hívják magányos farkasoknak. De miért is? Csak azért mert ők úgy élnek, ahogy nekik jó, és nem úgy ahogy a társadalom elvárja? Miért kell mindig mindenkit egy skatulyába belehúzni? Nem tudom rá a választ, talán azért, mert a más, mindig ijesztő. Nah és mi van azokkal, akik megadták maguknak az esélyt, hogy valahogy másként éljenek, de mégis a szokásos dolgokra vágynak? Attól még, hogy ők is belépnek a mindennapok mókuskerekébe, ők ugyanúgy különlegesek. Különlegesek, hiszen ők saját akaratukból döntöttek úgy, hogy ezt az utat választják. Általában nem vesszük észre ezeket az embereket. Talán azért, mert nem is gondoljuk, hogy léteznek. Pedig itt vannak köztünk csak észre kéne vennünk az apró jeleket, amelyek árulkodóan hatnak rájuk. Ilyen például az, hogyha az életükről beszélnek, akkor valami megmagyarázhatatlan fény ragyog a szemükben, ami a boldogság apró szikráit szórja szét a levegőben.


Valójában semmi nem választja el ezt a kettőt egymástól (a magányos farkast és a követőt) hiszen mindkettő az álmait valósítja meg. Mégis ott a különbség, hogy az egyik egyesülni tud a társadalom általi elvárásokkal, még a másikkal szemben megmarad az előítélet.

Üresség

Hiányzik valami az életemből, vagy úgy is mondhatnám, valaki... Egy személy, kit a szívemből szeretek és viszont szeret engem. Egy hely, ahol kettesben lehetek vele. Egy idő, mely megáll, ha a szemébe nézek. Egy csók, melytől hevesebben ver a szívem.

Vágyódom azután, hogy esténként megölelhessem, hogy hozzábújhassak és a fülébe súgjam, hogy SZERETLEK. Majd puha, méz édes csókjaival álmodjam végig az estéket, és mikor felébredek, tudjam, hogy az álmaim nem elérhetetlenek. Nem foglalkozni a múlttal, csak a jelennel és a jövőnkkel, tervezgetni, hogy együtt miként töltjük el. Hol boldogan és nevetve, hol szomorúan és sírva, de a másiknak mindig támaszt nyújtva. Szeretném, ha az életem része lenne, nem csak egy darabka belőle.

Ez megszüntetné meg a bennem rejlő ürességet.

A pillanat...

Egyszer mindannyiunk életében eljön az az idő, amikor már nem elég ha szívből szeretünk valakit.

Az egész életünk tanulásról szól. És itt most nem az iskolákra gondolok. Hanem az ember legalapvetőbb, mindennapjaihoz szükséges, semminek tűnő dolgaira. Ha egy újszülött életéből kiindulunk és nyomon kísérjük fejlődését úgy körülbelül 21 éves koráig, mi magunk is észrevehetjük, hogy mennyi mindent kell elsajátítania addig, még úgymond felnőtté nem válik (persze ez nem jelenti azt, hogy ez után, már nem kell majd tanulnia).
Mihelyst megszületünk az első dolog, amit meg kell tanulnunk, az a lélegzés. Ugye milyen kis apróságnak tűnik? De még sem az, hiszen levegő nélkül nincs élet. Majd ahogy cseperedünk eleinte egyszerű, majd egyre bonyolultabb és összetettebb dolgokat kell emlékünkbe vésni. Onnan kiindulva, hogy látni, felismerni embereket és tárgyakat, figyelni a hangokra, megfogni és elengedni dolgokat. Majd jönnek a kicsit nehezebb feladatok, megtanulni járni, beszélni, bilire szokni, a helyes tisztálkodás szabályait elsajátítani stb. stb. Bár amikor még kicsik vagyunk, ezek a dolgok nem tűnnek nehéznek, mégis rengeteg idő és türelem kell ahhoz, hogy végül rendelkezzünk ezzel a tudással. Ezután jönnek a komplexebb dolgok, az érzelmek. Ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket a társadalomban, barátokat és társat szerezzünk elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a normákkal, az illemmel és mindezek mellett tudjunk kötődni bizonyos személyekhez, eltérő módon. Például a családtagokat, barátokat másképpen szeretjük, mint a partnerünket. Rengeteg fajtája van az érzelmeknek és mindet egytől egyig tudnunk kell érezni, kezelni, elfogadni és viszonozni. Ezek közül is vannak, amik könnyebben, és vannak, amik csak sok erőfeszítéssel sajátíthatók el. Könnyebbek közé tartozik például a düh, a harag, az antipátia, az irigység, a baráti szeretet, a féltékenység és a csalódottság érzése. Ellenben vannak olyanok, amiket nem mindannyiunknak sikerül elsőre elsajátítani. Ilyen például a megbocsátás, az önzetlenség, a segítőkészség, a lemondás és a szerelem. Mindben van valami csalafintaság, ami miatt bonyolultnak tekinthetők.
A szerelem... Szerintem ez, az az érzés, amelyet minden embernek ajánlani tudok, legalább egyszer az életben, bár, ez a legveszedelmesebb is. És hogy miért? Gondoljuk csak végig, hiszen minden jó és rossz ide vezethető vissza. Amikor a szerelem által okozott rózsaszín buborékba burkolódzunk, akkor önzetlenek, megbocsátók, segítőkészek és az ő érdekeit szem előtt tartva, akár a lemondásra is hajlamosak vagyunk. Viszont ha valaki szemet vet a párunkra?! Féltékenység, düh gyülemlik össze bennünk. És végül, ha elveszítjük a szeretett személyt, a csalódottság, a harag, a düh mind egyszerre kavarog az érzelmek viharában amire az egyetlen gyógyír, csillapító szer az idő.
És, hogy ez a szöveg miként függ össze a bevezető mondattal?
Úgy, hogy mint ahogy meg kell tanulnunk, hogyan szeressünk és miként mutassuk ki az érzelmeinket, ugyanúgy meg kell tanulnunk azt, hogy mikor van itt az ideje tovább állni és a lemondás képességét gyakorolni. Mert eljön az a pont, amikor már a szerelem sem tudja leküzdeni a problémákat.

Semmi

Írni szeretnék, de nem tudok
Mert nem jönnek a gondolatok.
De most mégis itt vagyok
Még ha zagyvaságokat is írok

Mert mi eszembe jut, azt lapra vetem
Pedig még mindig nincs semmi ötletem
Ezen a meddő órán a rímeket keresem
És várom, hogy kialakuljon a versem

Melynek se eleje, se közepe, se vége
És az Egyszer volt... sincs benne
Amellyel kezdődik az összes mese
Főként az Andersen- és Grimm-féle

Hőse sincs a versemnek, ki a jó ügyért küzdene
S a gonosz felett mindig győzedelmeskedne.
Ez csak egy egyszerű versecske
Melynek még mindig semmi értelme.

Ezért inkább be is fejezem
Hisz Múzsám távol maradt tőlem
De azért nagyon remélem,
Hogy következőnek, lesz már ihletem.

Hibák

Olykor nem látom a reményt abban, hogy valaha eredményes lesz a kapcsolatom vele, mert egyáltalán nem látom az igyekezetét. Szomorú, hogy így áll a helyzet. Állandóan csak Rá gondolok, egyfolytában azon jár az eszem, hogy minként, vagy mikor tudnánk találkozni, de semmi. Semmi küzdelmet, semmi lángot nem észlelek felőle, pedig esküszöm, hogy keresem a szikrákat. Mintha nem számítana neki, hogy élek vagy halok, vagy lehet hogy egyszerűen csak eljátszottam az esélyem? Örökre bánni fogom, hogy ilyen hülyeségbe belementem, hazudtam, s talán ez lesz a vesztem. Mert ha az egészet őszinteségre alapoztam volna, nem lennék ekkora nagy bajba, én marha. Kedvelhetnének a szülei, nem hoztam volna konfliktushelyzetbe, nem lenne szobafogságban és még mindig nem lehetett volna nálam. De inkább vállalnám, hogy mindig én megyek, minthogy lehet soha többé vele nem lehetek. Talán ez az élet büntetése azért, amit tettem? Egy biztos, jó tanulópénznek vettem és megfogadtam, hogy soha többé ezt nem teszem.

Vágy

Sosem az történik, amit szeretnék
Sosem lehetek azzal, akivel szeretnék.
Szeretek egy lányt, aki elérhetetlen,
Még akkor is, ha viszont szeret engem.
Legalábbis ha jól sejtem,
De elválaszt minket a távolság,
Így nem marad más választás,
Csak az állandó várakozás.
Szeretem, jobban mint az életem,
De nem ezt tovább nem is részletezem.
Csak annyit mondok így utoljára,
Hogy irigylem azt, aki mindennap látja.