Hibák

Olykor nem látom a reményt abban, hogy valaha eredményes lesz a kapcsolatom vele, mert egyáltalán nem látom az igyekezetét. Szomorú, hogy így áll a helyzet. Állandóan csak Rá gondolok, egyfolytában azon jár az eszem, hogy minként, vagy mikor tudnánk találkozni, de semmi. Semmi küzdelmet, semmi lángot nem észlelek felőle, pedig esküszöm, hogy keresem a szikrákat. Mintha nem számítana neki, hogy élek vagy halok, vagy lehet hogy egyszerűen csak eljátszottam az esélyem? Örökre bánni fogom, hogy ilyen hülyeségbe belementem, hazudtam, s talán ez lesz a vesztem. Mert ha az egészet őszinteségre alapoztam volna, nem lennék ekkora nagy bajba, én marha. Kedvelhetnének a szülei, nem hoztam volna konfliktushelyzetbe, nem lenne szobafogságban és még mindig nem lehetett volna nálam. De inkább vállalnám, hogy mindig én megyek, minthogy lehet soha többé vele nem lehetek. Talán ez az élet büntetése azért, amit tettem? Egy biztos, jó tanulópénznek vettem és megfogadtam, hogy soha többé ezt nem teszem.