Az életben mind ugyanazokért a dolgokért küzdünk. Az iskolai jegyekért, a barátságokért, a kapcsolatokért, azért, hogy legyen munkahelyünk, hogy meg tudjunk élni, hogy családunk legyen stb. Csak néhány ember van, aki azt mondja, hogy: STOP! Nekem erre van szükségem? Én tényleg ezt szeretném csinálni? Mi az, amire valójában vágyok? Mit kell ahhoz tennem, hogy megvalósítsam? És mindezek után új utat keres magának. Kísérletezik és nem fél más, ismeretlen dolgokba belekezdeni. Egyszerűen csak azt teszi, amihez kedve szottyan. Gúnyosan őket hívják magányos farkasoknak. De miért is? Csak azért mert ők úgy élnek, ahogy nekik jó, és nem úgy ahogy a társadalom elvárja? Miért kell mindig mindenkit egy skatulyába belehúzni? Nem tudom rá a választ, talán azért, mert a más, mindig ijesztő. Nah és mi van azokkal, akik megadták maguknak az esélyt, hogy valahogy másként éljenek, de mégis a szokásos dolgokra vágynak? Attól még, hogy ők is belépnek a mindennapok mókuskerekébe, ők ugyanúgy különlegesek. Különlegesek, hiszen ők saját akaratukból döntöttek úgy, hogy ezt az utat választják. Általában nem vesszük észre ezeket az embereket. Talán azért, mert nem is gondoljuk, hogy léteznek. Pedig itt vannak köztünk csak észre kéne vennünk az apró jeleket, amelyek árulkodóan hatnak rájuk. Ilyen például az, hogyha az életükről beszélnek, akkor valami megmagyarázhatatlan fény ragyog a szemükben, ami a boldogság apró szikráit szórja szét a levegőben.
Valójában semmi nem választja el ezt a kettőt egymástól (a magányos farkast és a követőt) hiszen mindkettő az álmait valósítja meg. Mégis ott a különbség, hogy az egyik egyesülni tud a társadalom általi elvárásokkal, még a másikkal szemben megmarad az előítélet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése