Küzdelem

Mi az amiért érdemes küzdeni? És ha küzdünk és mégis elveszítjük?

Kinek, miért? Hát igen. Én azt hittem naiv módon, hogy a szerelem mindent legyőzhet, de tévedtem. Most már tudom, hogy nincs így. Hiszen nagy mértékben függ egy kapcsolat a befogadó félen is. Egy személy nem tudja megváltani a világot, akárhogy is próbálja. Még ha a lelkét kiteszi a padlóra és azon segíti át kedvesét, akkor sem. Egy valaki nem irányíthatja a párkapcsolatot, nem lehet mindig ugyanaz a fél a kezdeményező, hiszen az idő múlásával ez éppoly unalmassá válik, mint a szex, mindig ugyanabban az egy pózban. Ilyenkor jön a kérdés, megéri nekem ezért szívemet lelkemet kitennem? Igen. Vagy talán mégsem? Még mindig nem tudom, hogy érdemes-e nekem ezt a huza-vonát folytatnom. Néha azt érzem, hogy egyáltalán nem számítok neki, máskor pedig, hogyha egy csöppnyi reménycsillagot látok, elhiszem, hogy talán mégis van jövő kettőnk számára. De ahogy telik az idő és a pozitív hatások csökkennek, ezzel arányosan az én hitem is kezd meginogni. Félek, hogy eljön az idő, amikor már nem lesz "menekülési" lehetőségem, és az ablak peremén állva ugrásra kényszerít valami. Egy új, ijesztő, ismeretlen és idegen felé.

Kinek mi...

Én nem a normákat akarom követni, még véletlenül sem. Csak egy olyan helyzetet teremteni, ahol egyszerűbb az élet. Én sosem arra törekedtem, hogy egy ember legyek a sok közül, hanem arra, hogy valaki legyen belőlem, és ha úton útfélen megtalálom azt, akivel ezt meg szeretném osztani, akkor igen, elkötelezem magam. Hiszen néhány dologban nekem is egyezik az elképzelésem a többi emberével. Gyerekek? Igen, szeretnék. Egy úgy nevezett család? Igen, vágyom rá. Viszont nem az a cél, hogy ennyinél megálljak. Emellett a világot is látni akarom, a hobbiknak élni és szeretetben lenni. Igen, lehet ez csak egy álom. Lehet hogy csak rózsaszín képzelgésnek tűnik, de ha nem lenne ez a cél, akkor elvesznék a világban, csak ürességet látnék és nem lenne kedvem felkelni soha többé a földről. Ilyen vagyok. Kell, hogy nagyot álmodhassak, mert csak ez tartja bennem a lelket. Mert az álmokért megéri küzdeni.

Ötletet lopva, magyarázatot keresve...

Elméletileg minden ember szabad, de valójában nincs olyan, hogy igazán szabad. Mivel minden embernek vannak bizonyos kötöttségei, még akkor is, ha nem érzi annak. A törvények, ha akarjuk, ha nem, ha elfogjuk, ha nem, mindig gátat fognak szabni az igazi szabadságnak. De ha lehet vonatkoztassunk el ettől és maradjunk csak a hétköznapi életben, ahol tényleg igazán kevés - itt már nem mondom azt, hogy nincs - a szabad ember. Mihelyst megszületünk szabályok közé csöppenünk. Eleinte csak a szüleink elvárásainak kell megfelelnünk, majd ahogy cseperedünk egyre jobban tágul azoknak a köre, akik egyre inkább szűkítik szabadságunk kapuit. Hiszen 3 évesen bekerülünk az óvodába, ahol elkezdjük elsajátítani a társas élet apró mozzanatait. Itt már megmondják nekünk, hogy mikor van reggeli, ebéd vagy éppen uzsonna, vagy hogy mikor van alvás. Szabályok... Az egész életünk e köré épül... 3 éves korunktól egészen 18 éves korunkig a nyarat kivéve, ott rostokolunk az óvodában, iskolában reggel 8-tól délutánig. Amivel még nem is lenne baj, de már az elejétől kezdve valamit mindig elvárnak tőlünk, valamilyen szinten mindig tudnunk kell teljesíteni és valamiért mindig felelősséget kell vállalnunk. Majd betöltjük a 18-at, azt az életévet, amelyet tudatunkra ébredésünk óta várunk, amelyről azt hisszük, hogyha "felnőtté" válunk, az egyet is jelent a szabadsággal. Hm.. A francokat. Akkor kezdődik csak igazán az igaipar. Ha vannak terveink, ambícióink az nem jelent egyet azzal, hogy mindenféleképpen meg is tudjuk őket valósítani, viszont nagyon fontos ahhoz, hogy ne vesszünk el a nagy világban. Hiszen kilátások nélkül nincs élet, álmok nélkül olyanok vagyunk mint a zombik, csak az ösztöneink hajtanak, eszünk, iszunk, alszunk. De ezzel sosem fogunk előrébb haladni, sosem fogunk önálló életbe kezdeni, egyszerűen csak egy porszemek maradunk a hatalmas éterben. Ezért is kell megtanulnunk küzdeni, az életben maradásért, az álmainkért. Viszont ahhoz, hogy valamit is elérjünk, ahhoz rengeteg kompromisszumot kell kötnünk, ami ugyan csak a szabadságérzetünk beszőkülését eredményezi. Még olykor az önérzetünkét is, mivel valahol mindannyiunknak el kell kezdenünk, és nem mindenki születik milliárdos gyerekeként, sőt milliomosé ként sem, hogy a lehetőségekkel csak élnünk kelljen. Ezért nekünk, egyszerű dolgos embereknek a ranglétra legaljáról, vagy jobb esetbe egy kicsit magasabbról kell elkezdenünk a lépdelést felfelé. Felfelé, a céljaink eléréséhez vezető úton. Ha tényleg elszeretnénk érni valamit az életben, akkor akármilyen rosszul is megy néha a sorunk muszáj felállunk, erőt vennünk magunkon és folytatnunk azt, amit elkezdtünk, mert csak a beteljesülés feledtetheti velünk, hogy valójában sosem leszünk szabadok... Mert ha valakinek családja, munkahelye vagy párkapcsolata van, már felelőléggel tartozik valamiért vagy valakiért. Ilyen az élet. Erre lettünk kitalálva, hogy játsszuk a játékot, amég meg nem jelenik a GAME OVER felirat.

Új Kezdet vagy Vég...

Elfáradtam... Nem tudom mit csináljak... Nem vagyok az, aki régen voltam... Minden megváltozott... Nincs erőm már többé harcolni... Lelomboz az is, hogy közeleg a Karácsony, és tudom, hogy úgy sem lehetek azzal, akivel valójában szeretnék. A tehetetlenség kezd eluralkodni rajtam, már arra sem emlékszem mikor éreztem azt utoljára, hogy igazán boldog vagyok. És, hogy ez miben függ össze a tehetetlenséggel? Nos igen. Nálam nem az a probléma, hogy depressziós lennék. Nem, kivételesen nem. Hanem arról, hogy belefáradtam abba, hogy nem tudok mást tenni, csak várni, várni a napot, amikor végre találkozhatok vele. Dühít a tudat, hogy nem tudok semmit se tenni:
- hogy még mindig iskolába járok

- hogy nem tudok dolgozni

- hogy még az sem biztos, hogy egyáltalán a mai világban valahol eltudok majd helyezkedni

- hogy nem tudok semmit a kedvesemről

- hogy nem mehetek akkor, amikor csak szeretnék

- hogy messze vagyunk egymástól

- stb.

Néha azt érzem, hogy sokkal több energiát feccölök ebbe a kapcsolatba, mint amennyit ér, hogy egyszerűen túl kevés vagyok én ehhez, nem vagyok elég erős, hogy megküzdjek a mindennapokkal. Ilyenkor egyszerűen csak eltűnnék, mintha soha nem is lettem volna. Máskor viszont azt érzem, hogy küzdenem kell, mert ahogy a mondás is tartja "Minden kezdet nehéz" és annál sokkal jobban szeretem, hogy csak úgy feladjam, mert talán egy szép jövő is várhat Ránk...
És hogy mit érzek jelen pillanatban? Hogy melyik lehetőség vette át az irányítást?
Egyik kérdésre sem tudom a pontos választ, csak annyit, hogy megadom az esélyt mindennek és megvárom mi lesz akkor, amikor találkozunk. Hogy mit fogok érezni, miként tudjuk megbeszélni a dolgokat és hogy mire jutunk. Mert ha semmire sem jutunk, akkor lehet jobb lesz neki nélkülem, mint velem.
Mert félek attól, hogy bunkó leszek és teljesen eltaszítom magamtól, mert ha vesztemet érzem falat húzok magam köré, a olyankor előbújik az az énem, amellyel soha többé nem szeretnék találkozni.

Szösszenet

Az idő telik, én vártam és várok továbbra is, de még nem tudom pontosan, hogy mire is. Talán arra, hogy találkozzak vagy beszélgessek vele. Talán arra, hogy múljanak az érzéseim iránta. Nem tudom mi tévő legyek, nem tudom merre haladjak. Kilátástalan vagyok. Csak azt tudom, hogy amikor csak időm van, vagy ha még nincs is, akkor is Rá gondolok. Ha valami történik velem az első dolog ami eszembe jut, hogy miként mesélhetném el neki. Amikor lehunyom a szemem, azt képzelem, hogy mellettem van, még akkor is, ha az idő múlásával a mellettem lévő személy egyre haloványabb. Nap mint nap látok párokat az utcán és csak irigykedve figyelem őket, hogy ők azzal lehetnek, akit szeretnek, még akkor is, ha gyakoriak köztük a konfliktusok. Inkább legyenek nézeteltérések, és azokat meg lehessen oldani, mint hogy ne találkozzanak egymással. Lassan már az sem nyújt számomra vigaszt, ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor együtt voltam vele, mert akármennyire is édesgetem ezeket a szép emlékeket, valahol mégis fájóak, mert mikor véget ér az emlékkép és kinyitom a szemem már nincs itt velem, hiába is keresem.

Megoldás a változás?

Próbálok melletted lenni, de ez lehetetlen.
Mi tévő legyek, ha már nincs reményem?
Eltaszítasz magadtól, még ha nem is érzed
Ezért is döntöttem úgy, hogy félre lépek.

Nem bántasz meg, csak sokszor nem értelek.
Ezért is hagylak egy kicsit élni Téged.
Hagyom, hogy elgondolkodj, hogy éld az életed,
És ha készen állsz, azon nyomban visszatérek.

Félre lépek, arrébb állok és csak várok.
Várok, még akkor is ha belebolondulok,
Hiszen türelmem véges, ezt Te is tudhatod,
Talán ezért is jellemző, hogy visszaszámlálok.

De most ellent mondok a természetemnek,
Reményt adva egy új kezdetnek.
Várok... S ezúttal nem rinyálok.
Várok, még egy jelre nem találok.

Egy sugallatra mely megsúgja,
Mit tegyek másnapra virradva.
Mely elárulja nekem a megoldást,
Hogy leküzdjem ezen problémát.

De addig is várok, félre állok...
Ha homokórákkal is álmodok,
Hagyom dolgozni az idő kerekét
S várom a változás újító szelét.

Múlt, jelen, jövő...

2 hónap 4 nap
Szép belőle 1 hónap
Majd jöttek a gondok csőstől,
El kellett válnom a nőtől.
Mai napig bánom tettem,
Mert Őt igazán szerettem,
Ahogyan még most is teszem.
Ő az egyetlen szerelmem.
Mikor jöttek a gondok, ezt elfeledtem,
Ennek köszönhető az, ahol most kikötöttem.
Összedőlt nélküle minden, főként az életem.
Nem maradt más vigasz, csak a karrierem.
S azóta csak annak élek és attól félek
Hogy nem hallom többé: Szeretlek.
Lassan kezd elveszni minden reményem,
Leginkább, a szerelembe vetett hitem.
Ezért írtam most a versem
Hogy soha el ne felejtsem: Mennyire SZERETEM.

Reményfalat?

Most ezt érzem, hogy végre
kiírtam magamból mindent ami csak bántott,
és most ismét itt vagyok, s újra harcba szállok
ameddig csak tudok, s nem érnek túl nagy bajok,
melytől újra padlót fogok, s ott is maradok,
még egy újabb esélyt nem kapok.
Összeszedem magam, és lábra állok,
még akkor is, ha sok szerencsét nem kívánnak.
Rám lépnek, keresztbe tesznek s eltipornak,
nem számít, mint az sem, hogy mit mondanak.
Erős maradok s harcolok, újra meg újra felállok
és a kudarc lehetőségével sosem számolok.

Erőt vesztve...

Akármilyen jó vagy, akármennyire szeretlek
De kezdem a dühtől elveszíteni a fejemet.
S tudom, annak semmi értelme nem lenne,
De ez már gyűlik  bennem  több mint egy hete.
Lassan kezdem feladni a harcot,
Hogy leküzdjek minden felmerülő gondot.
Nincs már erőm ahhoz, hogy tomboljak,
Csak annyi, hogy egy utolsót kívánjak.
Egyet akarok, s csupán egyet,
Hogy utoljára vele lehessek,
Azzal ki engem harcba kényszerített.

Tombolj!

Olvasd a blogom, ahogy én teszem
Ha kíváncsi vagy rá, hogyan érzem...
(Mert Te sem mondasz el nekem semmit sem)
Ezt inkább nem kéne látnod
Amit írok, kevesebb lenne neked is a gondod
De van olyan, amit már magamban tartani nem tudok
Ezért olykor egy-egy gondolatot facen is megosztok...
Még akkor is, ha ezzel embereket megbántok,
Amit nem akarok, de itt nem számítanak az akaratok.
Itt vagyok, s tombolok, leállítani úgy sem tudtok
Hiába is próbálkoztok, ahhoz túlságosan is makacs vagyok.
Úgyhogy csak imádkozom, hogy miután magam kitombolom
Mellettem marad a személy kiért szívem állandóan kínzom.

Mi lenne ha...

Gyakran elgondolkodom rajta, „What if…" Mi lenne ha…

-    vége lenne e kapcsolatnak
-    többet találkozhatnánk
-    nem jelentene problémát a távolság
-    a helyzetünket tudná a család
-    ha már felnőttek lennénk, s saját sorsunk felől mi rendelkeznénk
-    együtt lehetnénk, s minden nap egymás karjai közt kelnénk

Utoljára kéne hagyni a reményvesztettséget, de ha így tennék, az megegyezhetne azzal, hogy azt találom megoldásnak. De nem így van, annyi alternatíva van még, annyi öröm érhetne, csak hagynom kéne, hogy teljen az idő. Nem siettetni semmit, csak várni… De nem tudok, mert nem az a természet vagyok, aki képes nyugton maradni és beletörődni a dolgokba. Próbálkozok még akkor is, ha tudom, hogy belebukhatok, vagy ha én magam se sok reményt látok... De lassan ebbe az állandó küzdelembe bele fogok fáradni s nem csak lelkileg, hanem testileg is. És akkor már nem lesz kiút, nincsen visszafordulási lehetőség. S eljön az, ami ellen minden porcikámmal tiltakoztam, az, amit elsőként vettem figyelembe, hogy mi lenne ha… VÉGE LENNE…

Reményvesztés

Kezdek kételkedni abban, hogy minden rendben van, az ésszerű válaszok távlatában.  Nincsen semmi, ami reményt adna, hogy jövőmet valami kézben tartja. Nem becéz s nincsen bő mondata, csak néhány elvétett kedves szava. Félek, hogy minden hamuvá s köddé válik, ahol már nincs küzdelem, csak pánik. S ha szétesik minden, nincs az az isten, mely segít ezen, még az igaz szerelem csókja sem. S hiába a mondás, hogy porból lettünk, s porrá válunk. Mert egy elvesztett csata után, lehet soha többé fel nem állunk.

Ihletet merítve...

Őrült lennék, súlytalan,
mint aki gondtalan.
Olyan jó érzés lenne,
Ha egyszer ez bekövetkezhetne.

De ott van az épp ész,
Mely meggátol, mikor félre lépsz.
Nem hagyja, hogy őrült legyél
S túlságosan felpörögjél.

Szeretném ezt félre dobni.
A félelemmel nem foglalkozni.
Csak az adrenalinnak élni,
S a szerencsémben bízni.

Ez tenne engem boldoggá,
Ha a világ újra láthatná,
Hogy van bennem erő s kitartás
Csak kell hozzá némi változás.