Elhagyatottan

Minden ember, hangsúlyozom, MINDEN EMBER életében eljön az az időszak amikor padlót fog. Ilyenkor nem találjuk a helyünket a világban, az egykori társunk nélkül elveszettnek érezzük magunkat. Mindeközben mindent, ami csak a külvilággal kapcsolatos, tehernek érzünk. Nevethetünk vicceken, lehetünk "boldogok" mindeközben, de ezek mind pillanatnyi dolgok, mert mikor ismét egyedül vagyunk és a gondolatainknak van ideje ide-oda tengni a fejünkben, felismerjük, hogy semmi sem változott, még mindig ugyanott tartunk, abban a pozícióban, ahonnan nagyon nehéz minket kimozdítani. Élünk, mert muszáj. Mert nem akarunk fájdalmat okozni vele másoknak. Élünk, hogy legyünk, még akkor is ha azt érezzük, hogy teljesen értelmetlen. Aztán egyszer csak el fog jönni az az idő, amikor örülni fogunk annak, hogy nem adtuk fel, hogy átvészeltük a borús hajnalokat, mert megtaláljuk a fényt az éjszakában, azt az apró reménysugarat, amely miatt ismét lesz miért felkelnünk és folytatnunk az életet, de ez úttal, már nem szomorkodva...

Káosz

Sürgősen eladó egy 17 majdnem 18 éves lány:

Jellemzői:
- Szíve: darabokban
- Teste: roncs
- Szellemi állapota: súrolja az épp ész határait

Javítható? Ha jó kezekbe kerül

Olcsó áru, nem visszaváltható. Licitálásra nem alkalmas.

Delete

Talán sosem én voltam az a személy, akinek hatására a szíve mélyebb dobbanásba kezdett. Talán csak egy bábu voltam a TÁRSasjátékban. És a következő dobás után az én sorsom a kiesés lett, elvesztettem a PÁRbajt. A rossz játékos voltam. Talán nem harcoltam eléggé? Nem hinném, hogy ez lett volna a probléma. Egyszerűen csak a szerencsém elszállt. Csupán csak egyetlen dobáson múlt, mint minden az életben, de amint a kocka fordult és rossz oldalára ért az én játékom is véget ért.

"A szerencse forgandó" és a "kocka el van vetve", mert ami "késik, nem múlik"... "A türelem rózsát terem", nagyon remélem...

Torzulás

Manapság egyre intenzívebbek az álmaim, miközben a valóság és az álom közötti határ egyre inkább elmosódik. Van valami, ami miatt mégsem bánom ezt. Talán azért, mert az álmaimban még ha homályosan is, de még láthatom Őt. Nincs erőm felkelni, s még akaratom sem. Legszívesebben végigaludnám az összes napot, hogy addig is mellette lehessek.

Valójában mással álmodom, és mégis mikor felém fordul még az "Ő" arcának csodálatos vonásai jelennek meg szemem előtt. Hiába próbálom elfelejteni, nem megy. Hogy is tehetném?! Esélyem sincs, hiszen a tudatalattim szüntelenül emlékeztet rá. Mintha egy állandó körforgásba estem volna és sehol sem találnám a számomra megfelelő helyet, időt. Az emlékképek folytonos cikázása közepette összemosódik a valóság és a képzelet. Nincs kiút innen. Legalábbis én úgy érzem.

Azt szokták mondani, hogy az idő mindenre gyógyír. De mi van ha ez esetben téved a mondás? Ha csak egyre jobban fáj a napok elteltével? Valaha el fog múlni ez az érzés? Mi van ha csak egyre inkább nőni fog, mindaddig, amikor már nem csak belülről emészt fel, hanem kívülről is?

Mi ez?

Várom a változás szelét, de nem pont arról fúj amerről várnám hogy jöjjön. Egy új, számomra még rémisztő hűvös fuvallattal jön. Bevallom, egy kicsit félek, olyan más, olyan hideg... De van benne valami, ami miatt mégis olyan hívogató hatással hat rám. Lehet csak a kíváncsiság ereje hajt? Nem tudom. De muszáj tudnom, hogy mi ez a furcsaság, amelyet még eddig sosem tapasztaltam. Talán pont ez az amire eddig vártam.

2011 március 5

Húz a szívem vissza Szolnokra
Ahol először találtam barátokra
Húz a szívem oda, ahol Te vagy
Ki fellobbantja bennem a vágyat.

Erősnek kell lennem és kitartanom,
Miközben állandóan a hétvégéket várom.
Gondolataim csak körülötted forognak
ajkaim állandóan a csókjaidra vágynak...

Fáj?? Fáj...

Megtörtem...

Hiába is próbálom tagadni.

Egy élet veszett ki belőlem. Az öröm amely bennem volt valahányszor a vele eltöltött szép pillanatokra gondoltam már csak szomorúsággal telített keserédesként derengnek fel, mert tudom, hogy már soha többet nem lehet bennük részem.

Lezárult egy fejezet, de én még mindig nem tudok teljesen tovább lépni.

Valami kis aprócska dolog visszatart, mintha egy bilincs segítségével akarnának valamihez/valakihez örökre hozzákapcsolni. Elhalványul minden körültettem, a színes képek amelyekkel nap mint nap találkozok egyre inkább szürkébbnek látszanak. A dolgokat amelyeket régen csodásnak, felettébb gyönyörűnek láttam, már nem tűnnek annak. A csillogás, amely régen fellelhető volt a szemeimben, már egy ideje mattá fakult. Az a bájos mosoly amellyel valaha rendelkeztem, sosem lesz már ugyanolyan.

Ugyanolyan, mint amikor még a szerelem fűtötte minden egyes porcikám.

Szalagavató

Valahogy nem így képzeltem el ezt a napot, mégis sikerült széppé tenni.

Régen arról álmodoztam, hogy egy nap, majd a saját "bálomon" vehetek részt és azon a napon valaki más lehetek, aki nem csak egy a sok közül, hanem egy, akit e napra teremtettek. Egy személy, aki levetkőzi a gátlásokat, egy lány, aki hercegnőként érzi magát, egy csoda, amely csak egy napig tart. Melynek elemei egy elképesztő smink, egy bámulatos hajkorona, egy lélegzetelállító ruha és nem mellesleg egy szépséges herceg a királylány mellé. Ez a tökéletes párosítás.

De nem így lett, nem volt semmi gyönyörűség, semmi fantasztikusság, sőt még "bál" sem volt. Egy átlagos nap volt a sok közül.

De végül mi volt ami mégis csak megmentette a dolog kimenetelét?

Természetesen a barátok. Nekik köszönhetően egy újabb élményekben gazdag, mulatságos, szórakoztató és felejthetetlen estét töltöttünk együtt. Bowlingozással, csocsózással, elázással, rengeteg beszélgetéssel, filmnézéssel és számtalan egyéb csodálatos pillanatokkal.

Olykor nem számít az, hogy mit álmodtunk meg és hogy egy időben mikre vágytunk, hiszen az a legfontosabb, hogy a jelenben azt tegyük, amire akkor, abban a percben a legjobban vágyunk.