Manapság egyre intenzívebbek az álmaim, miközben a valóság és az álom közötti határ egyre inkább elmosódik. Van valami, ami miatt mégsem bánom ezt. Talán azért, mert az álmaimban még ha homályosan is, de még láthatom Őt. Nincs erőm felkelni, s még akaratom sem. Legszívesebben végigaludnám az összes napot, hogy addig is mellette lehessek.
Valójában mással álmodom, és mégis mikor felém fordul még az "Ő" arcának csodálatos vonásai jelennek meg szemem előtt. Hiába próbálom elfelejteni, nem megy. Hogy is tehetném?! Esélyem sincs, hiszen a tudatalattim szüntelenül emlékeztet rá. Mintha egy állandó körforgásba estem volna és sehol sem találnám a számomra megfelelő helyet, időt. Az emlékképek folytonos cikázása közepette összemosódik a valóság és a képzelet. Nincs kiút innen. Legalábbis én úgy érzem.
Azt szokták mondani, hogy az idő mindenre gyógyír. De mi van ha ez esetben téved a mondás? Ha csak egyre jobban fáj a napok elteltével? Valaha el fog múlni ez az érzés? Mi van ha csak egyre inkább nőni fog, mindaddig, amikor már nem csak belülről emészt fel, hanem kívülről is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése