Gyakran elgondolkodom rajta, „What if…" Mi lenne ha…
- vége lenne e kapcsolatnak
- többet találkozhatnánk
- nem jelentene problémát a távolság
- a helyzetünket tudná a család
- ha már felnőttek lennénk, s saját sorsunk felől mi rendelkeznénk
- együtt lehetnénk, s minden nap egymás karjai közt kelnénk
Utoljára kéne hagyni a reményvesztettséget, de ha így tennék, az megegyezhetne azzal, hogy azt találom megoldásnak. De nem így van, annyi alternatíva van még, annyi öröm érhetne, csak hagynom kéne, hogy teljen az idő. Nem siettetni semmit, csak várni… De nem tudok, mert nem az a természet vagyok, aki képes nyugton maradni és beletörődni a dolgokba. Próbálkozok még akkor is, ha tudom, hogy belebukhatok, vagy ha én magam se sok reményt látok... De lassan ebbe az állandó küzdelembe bele fogok fáradni s nem csak lelkileg, hanem testileg is. És akkor már nem lesz kiút, nincsen visszafordulási lehetőség. S eljön az, ami ellen minden porcikámmal tiltakoztam, az, amit elsőként vettem figyelembe, hogy mi lenne ha… VÉGE LENNE…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése