Szösszenet

Az idő telik, én vártam és várok továbbra is, de még nem tudom pontosan, hogy mire is. Talán arra, hogy találkozzak vagy beszélgessek vele. Talán arra, hogy múljanak az érzéseim iránta. Nem tudom mi tévő legyek, nem tudom merre haladjak. Kilátástalan vagyok. Csak azt tudom, hogy amikor csak időm van, vagy ha még nincs is, akkor is Rá gondolok. Ha valami történik velem az első dolog ami eszembe jut, hogy miként mesélhetném el neki. Amikor lehunyom a szemem, azt képzelem, hogy mellettem van, még akkor is, ha az idő múlásával a mellettem lévő személy egyre haloványabb. Nap mint nap látok párokat az utcán és csak irigykedve figyelem őket, hogy ők azzal lehetnek, akit szeretnek, még akkor is, ha gyakoriak köztük a konfliktusok. Inkább legyenek nézeteltérések, és azokat meg lehessen oldani, mint hogy ne találkozzanak egymással. Lassan már az sem nyújt számomra vigaszt, ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor együtt voltam vele, mert akármennyire is édesgetem ezeket a szép emlékeket, valahol mégis fájóak, mert mikor véget ér az emlékkép és kinyitom a szemem már nincs itt velem, hiába is keresem.