Volt idő, amikor édesen melengető karjai közt ébredtem, volt idő, amikor még itt volt mellettem, de ahogy a napok telnek lassan elfelejtem, hogy milyen jó is volt nekem, mikor vele lehettem. El kéne fogadnom, hogy vége van, hogy már az esélyek kapuja bezárult előttem, de valahogy ezt beismerni nem megy könnyen. Mikor ismét látom, rá kell jönnöm, hogy egy rossz húzással, mennyi mindent vesztettem. Pedig igazán, mindennél jobban szerettem, vagy még lehet, hogy most is szeretem. Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy fogok-e még valakit ennyire szeretni az életben. Semmi sem lesz már olyan mint régen, hisz tudom, hogy helyrehozhatatlan a lelkem.
Démonok űzik testem, lassan darabokra marcangolják szívem és érzem, hogy lassan bekövetkezik a vesztem. Vérem cseppenként csobban a földre, nincs ki azt tiszta földdel befödje. Egyedül vagyok, magányosan. Csak a harmat az egyedüli társam. Mozdulatlan tűröm, miként elemészt a föld, hátha soha többé nem kell éreznem ezt az űrt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése