Egyszer lenn, egyszer fenn...

Annyira magányosnak érzem magam, és ebben az érzetben egyre inkább hiányoznak a társaságban eltöltött pillanataim. Amikor lehunyom a szemem és próbálnám magam alvásra kötelezni, egyszerűen képtelen vagyok rá, az összes emlék egyszerre jelenik meg a fejemben. Az, amikor az egyik exem 3 nap távollét után átjött hozzám és olyan fáradt volt, hogy csak pár szót tudtunk váltani és bealudt az ágyamon, nekem pedig nem volt szívem felkelteni, ezért elővettem egy hálózsákot és lefeküdtem mellé a földre. Vagy amikor egy másik exemmel az első találkozásunk során leültünk a kanapéra és közösen néztük az X-factort, vagy az estére amit először töltöttünk együtt, vagy arra, amikor ott ülünk az autójukban és titokban fogjuk egymás kezét, vagy az utolsó búcsúnkra, amiről nem gondoltuk, hogy az lesz az utolsó... Egyszerre jelennek meg csodás és kevésbé szép emlékek. Próbálom elnyomni a körülöttem lévő zajt, ezért hallgatni kezdem az iPod-om, de ez még inkább fokozza azt, hogy képtelen vagyok elaludni. A zenék újabb emlékeket hoznak elő és növelik a fejemben lévő káoszt. A zenék, amiket akkor hallgattam amikor még kollégista voltam és próbáltam volna aludni. A film, mely fontos része volt egykoron az életemnek. Nem hagynak nyugodni a gondolataim, pedig egyszerűen csak szeretnék már a jövőmre koncentrálni, de valahogy mégsem megy. Lassan kijelenthetem, hogy önálló felnőtt vagyok, mégis úgy érzem hogy valami korlátoz. Egy számomra megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan dolog. Talán én magam vagyok a probléma megtestesítője? Célokat, gyerünk, meg tudom csinálni! Tervezz!! Álmodj!! Álmodni, mint régen, amikor a kedvesem karjai közt feküdtem és meséltem egy közös jövőről...