Olvastam egy érdekes megközelítést az emberek múltjának elfelejtéséről, hogy miért ragaszkodnak egyesek annyira a saját múltjukhoz, amelyben azt pedzegeti az író, hogy bárcsak elfelejthetnénk azokat és újrakezdhetnénk elölről. Ezt a cikket olvasván merült fel bennem a következő, amelyet veletek is szeretnék megosztani, emellett szívesen fogadnék véleményeket is, hogy ki melyiket tartja a saját gondolkodásával rokonnak.
A múltunk... Szerintem nem mondok vele újat, ha azt mondom mind gondoltunk már arra, hogy jó lenne elfelejteni, vagy legalábbis egyes momentumait semmissé tenni. Ezzel teljes mértékben egyet értek, de gondoljatok bele, ha mégis megtörtént a "rossz", amelyre nem emlékezünk vissza, akkor újra és újra beleesünk ugyanabba a hibába, mert nem adjuk meg magunknak még az esélyt sem arra, hogy tanuljunk belőle. Ezért is gondolom azt, hogy mindannyiunknak szükségünk van a saját múltunkra. Szőröstől bőröstől, a kezdetektől a jelenünkig, minden rosszal és jóval. Mert ha azt kívánjuk, bárcsak előröl kezdhetnénk, ekkor nem csak egy időt választunk ki, ahova vissza szeretnénk ugrani, hanem visszamegyünk oda, ahonnan ténylegesen a kezdet indult, a születésünk pillanatáig. Ami együtt jár azzal, hogy ugyancsak nem emlékszünk a már ezelőtt vétett hibáinkra és ugyancsak azt kívánnánk legszívesebben, hogy újrakezdhessük és ez esetben a körfogás sosem állna le, és sosem érnénk el vele valódi célunk. És mi lenne az a cél? Még ha nem is akarjuk magunknak bevallani, de a cél az, hogy elfogadjuk önmagunkat, a tetteinket és ha elégedetlenek vagyunk azokkal, akkor tanuljunk belőle és következőnek ne kövessük el ugyanazokat. Ehhez viszont szükségünk van rá, hogy tudjuk honnan jöttünk és hogy hová tartunk az életben. Én úgy gondolom, hogy a múltunknak köszönhető az, ahol most tartunk, az akikké váltunk, a saját múltunk az ami formál minket, nélküle nem fejlődne a személyiségünk sem rossz, sem jó irányba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése